Kőhalmi Levente: Mikor az ember saját képére formálta Isteneit

Mikor az ember saját képére formálta Isteneit -, s úgy hitte uralja természet, a víz, a tűz, a levegő, a föld erőit, s a hallgatag éter szunnyadó távolságait -, bukott el legelébb s szenvedte el borús Babilonnak káoszát.
Nem állíthatom meg ereimben a véremnek lüktetéseit, sem agyamnak őrült gondolatait, de egyre nehezebben nyelem keserű torkommal, hogy mások tukmálják, tömik belém összelopott igazságaik negédes pátoszát.
Nem állíthatom meg a fájdalmait, hiszen az élet itt már nem túl drága, viszont igen költséges lett a mosolyok ára. Magamra néztem s mint láthatjátok, mára százszor inkább élem meg lelkemnek nyíló, ragyogó mámorát.
Érezhetem viszont téli napnak éltető sugarait, s láthatom miként veszi vállára, s repíti magával legszebb, ám utolsó útjára gyémánthópihéit, hogy szépségét áldozza egy rideg és fagyott világ imájára, majd kiemelje oltárát.

Kőhalmi Levente: Könnyek jönnek

Parány fénygömbök terítenek éjszakát

az setét fellegtől megnyíló égre.

De nem festhetik ugyanolyan színre,

nem festhetik újra színkékre.

Túlnőtt rajtunk ez idegi nyomorúság,

kezünk között pusztul el minden apróság,

e panaszok jönnek, csak jönnek,

arcunkon összemosódnak a könnyek.

Most sötétben vagyunk s merengünk,

majd délcegen meghalunk vagy elmenekülünk.

Szégyenbe esünk, amit rég nem bánunk,

mert örömbe esve egyszer már ragyogtunk.

A baj az, hogy hibáink értettük meg,

miközben kezünkbe vettük eme őrült könyvet,

ami elébb békességet tárt,

majd lakatot kattintott ránk.

Mint egy zavarodott zárt világ,

recseg súlyunk alatt,

poros e pecsét, mi itt maradt,

átívelt testünk felett,

tudja ő jól: rosszabb e lelet, mint lehet,

most már soha nem babonázhat meg,

mert jönnek a könnyek, csak jönnek és jönnek...

Kőhalmi Levente: Megálló idő

Pihegve tűnik fel,

szépen szállva szerepel.

Töményen töri őt törvénytelen történelem,

kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,

bőszen, öregen, őszen még eleven

és életében élő,

szívében szabad

a meg-megálló idő.

Kőhalmi Levente: Fényszilánkok

Mikor borúsnak látod önmagad,

s megtagadnád lanyha múltadat,

ők szövik kőpadokra,

szikrázva szállanak, fenn szaladva,

zárt terekből hűs szabadba,

bármily furcsa felszárnyalnak,

égnek alant nyargalnak, felhúznak, rántanak,

s csakis akkor fáj, ha búcsút mondanak.

Kőhalmi Levente: Ősítélet

Fagyott házak hősei között,

hideg lámpák fényei mögött

suttogón kilehelt ősítélet.

Gyökerek apró erei fölött,

holtszáraz levéltárs az, mi zörög,

egyperces széltánca csupán az élet.

Lezüllött boltíves üvegpalotában,

eltévedt pilóták eme új porvilágban

készíték életük olcsó játékszerét.

Egyeznek olvadó jéghalálban,

nyerve vizüket forró éjszakában,

áldva jelenük kárhozott istenét.

Volt Róma ereje igázott provinciák,

Káin eszméje lett kirabolt szarkofág,

elveszítve időknek fegyverét,

tűnődőn ösztönös, miközben visszavág,

minden perc áldott most, s átkozott óvilág,

hogy feltépte múltnak mély sebét.

Minden tett egyszer tükörbe nézett,

mely kevésbé, mely jobban fénylett,

mesélve igaza történetét,

engedve át magát éjüres térnek,

sikoltva csap fel, s hogyha végzett,

osztja meg másokkal önérzetét.

Kőhalmi Levente: Mikor emlékeim eltemettem

Mikor emlékeim eltemettem,

az eső s a hó csendesen szitált,

szalutálva szaladt lefelé a hold is,

mert mi rám várt, az bú, bánat s nyomorúság.

Megalázottá válva,

mi mindahányan fekvő mezőn állva

bűnbocsánatért esedezünk,

s bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk.

Mikor emlékeim eltemettem,

ócska varjak károgtak felettem,

zúzmarává fagyott leheletem,

s ázott a hold megfáradt fényében,

mi felhők közül kiszakadt, mint fénybuborék.

Szemem szélén szétpattant egy könny,

mely borúsan csordogált,

miként fényalagútban a bűntudat,

mi mint megőrült emlékkép

nyomasztja múltamat.

Mikor emlékeim eltemettem,

a csend volt síri, s a zavart elme süket,

némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket

Isten felé, mert kirótta ránk

a kegyetlenség lángok nélkül izzó fáklyáját.

Mikor emlékeim eltemettem,

fehér tejjel meghintett a múlt.

Arcomra ráncokat vájt tavaszra vált gyászom.

Megróttam az átkaimat,

mit szerteszórt a mély tisztelet,

bár barázdálta rőt szeretet,

mégis halált kiált az ismeretlen, mi felvértezett,

ami megmaradt, csupán emlékezet.

Kőhalmi Levente: Kétely

Cigarettám füstje szeretve úszik belém,

kifelé reppenve köröket terít elém.

Vörös fényárban úszva

repül, mint szenvedély, a kétely.

Tudom, mi az, mi megtér és siet vissza,

ezer erőt sugallva,

néha csinál belőlem megváltót

vagy gerinctelen bűnbánót,

piheként pihen meg ujjaim fölött,

túlszárnyal rajtam, s fentről rám röhög.

Viszolygást lök, mert belőlem származik,

tehetek bármit – vihog csak hajnalig,

és tovább kacag e szakadt darab,

mert része volt testemnek,

s páráját hányta ablakára megvakult szememnek.