Kőhalmi Levente: Telefonszó

Telefon csörren, alvót ébreszt,

gyönyörű dallam mely mosolyt éleszt

uralkodó sápadt arcra.

Sátáni félelmet, aprót, de ébreszt,

lelkedben tüzet szít, így éleszt,

s felkészít egy őrült harcra.

Szenvedő testet ráz, s felébreszt,

haldoklót csonkít meg, de éleszt,

s riad, ahogy felnéz őrült arca.

Szemedbe néz, mosolya ráébreszt,

ha szemébe nézel, feléleszt,

nem akarsz lépni felé, oda, arra,

mert ha odaérsz, ráébredsz,

mi benned élt felébredt,

s félelmet küld az összes arcra.

Kőhalmi Levente: Párbeszéd [F. Szabó Csilla kérdéseire válaszolva 2011.09.20.]

1. Úgy tudom, nagyon sok mindennel foglalkozol, és foglalkoztál már az életben. Mit gondolsz, az ember mindig keresi a kifejezési formákat?

Szerintem, minden intelligens – emberi és nem emberi – lét forrása a kreativitás és ez kellene, hogy elkísérjen bennünket azon az úton, amelyre anyáink rányitották a szemünket.

Az önkifejezés mindenkinél állandóan fejlődő folyamat, a mélysége az, amiben az emberek különböznek egymástól. Míg a fiatalság egykor az irodalmi és művészeti iránymutatásokban talált utat, mára egyfajta mások által diktált diktatórikus divatot – bár nem tudom, mi is lehet az, ami egy igazi egyéniséget eltántoríthat önmagától – követ, mintegy beáll egy olyan egyensorba, ami ellen az igazi individuum mindig tiltakozott s fogai közt rázta a zablát.

A középkorosztály és az idősebb generációk még inkább az elme pallérozását tartották szem előtt. Ám félek, ez látszik most megszakadni, főleg itt Közép-Kelet Európában. Az úgynevezett „elamerikanizálódási folyamat”, – valamint a súlyos elszegényedés miatt, – mely a társadalom leginkább képlékeny részét, a fiatal szellemet tévútra csábítja s mindenek elé a materialitás eszményképét, a pénz felsőbbrendűségét helyezi, és e hamis vallás tanait fennen hirdeti, igyekszik a legalapvetőbb társadalmi ideává, normává az anyagi javakat, mint egyetlen értékmérőt tenni.

Így attól tartok, hogy a kérdésben szereplő kifejezési normák – amire a kérdezőnk véleményem szerint utalhat, – lassan kivesznek a hétköznapokból és helyét egy új, számomra még meghatározhatatlan forma fogja majd átvenni. Ezzel egyre inkább eltűnnek a szellemi, az éteri gondolatok, mindezek helyét sajnos az egyre inkább értékmérővé váló pénzbeli javak veszik majd át.

2. Mi az, ami igazán szenvedélyt ad a mindennapjaidhoz?

Ez egy elég komplex és nehéz kérdés, mert valójában meghatározhatatlan. Nincsenek konkrétumok, az életemben ez nálam nem így működik, nem tudok olyan játékot játszani a léttel, hogy én most leülök, fogok egy tollat, egy papírt és máris költő vagyok, ám elég egy szó, egy szín, egy hangulat, egy dallam, ami motivációt jelent s máris megváltozhat a világ.

3. Mit gondolsz, egy élet elég ahhoz, hogy az ember mindent megtapasztaljon, az élet kutatás, vagy inkább megtorpanások sorozata?

Az élet egyetlen út. Mindenkinek megvan mi az, amit beteljesíthet. Hogy mit valósít meg belőle, az már az egyén felelőssége. Vannak, akik minden szál fűben keresik a tökéletességet és képesek egy életen keresztül vinni ezt a kutatást, miközben csak azt nem veszik észre, hogy önmagában minden fűszál tökéletes. Így ez a rengeteg energia, amit ez az állandó keresés elvesz, minden időt elragad azoktól a soha fel nem fedezett dolgoktól, ami talán egy jobb, magasabb értékű síkot hozhatott volna a létben, vagy a létnek még akkor is, ha esetleg ez a kitűzött cél megvalósíthatatlan, mert el lehetne mondani, hogy az egyén legalább megpróbálta, vagy elkezdte lefektetni valami fontos, valami új dogma alapjait.

4. Hiszel az újjászületésben? Ha igen, van, amit másképp csinálnál?

Nem hiszek az újjáéledés formáiban, de tisztelem azok gondolatait, kiknek ez megnyugvást adhat. Az ember, mióta a misztériumokat kutatja, mindig vágyott a halhatatlanságra, pedig mindig az enyészet vette, veszi körül, Talán pontosan az ettől való félelem vezetett a különböző ez irányú ideák kialakulásához. Úgy vélem, ez a lét van, ebben kell mindent a legjobb tudásunk és érzéseink szerint véghezvinni. A tévedéseink ugyanúgy velünk élnek, mint a sikereink, nem hiszem, hogy bármit is megváltoztathatnék a múltamban, s ha már egy új létbe kerülnék, gondolom a kihívások is mások lennének az életkörülmények is, így e kérdés felvetése számomra egy kicsit megfoghatatlan, értelmezhetetlen.

5. A zene az életed része, mesélnél erről egy kicsit? Mennyire segített át az élet nehézségein? Volt, hogy nem tudtál gitározni, vagy énekelni?

A zenét a hangszeren álmodni elmesélhetetlen, mikor a kezeid nyomán születnek hangok, dallamok, kész dalok, az bizony a mesék csodájával vetekszik. Ám, mint oly sok mindenben számomra, itt is a közösség ereje többet ér, mint az egyén sajátja. Ebben is az a gyönyörűség, mikor az ember megoszthatja ezt társakkal, barátokkal, vagy éppen az arra járó, akkor még idegen, de a zene energiája által ismerőssé váló arcok tengerével. Egyfajta kollektív eufória érzésről lehet itt talán szó.

A lét nehéz és felemelő pillanatainak a zene nálam ugyanúgy központi része. A boldogságot és a szomorúságot is a helyén tudja kezelni, a kommunikáció legszentebb formája, maga az emberi csoda.

Igen sajnos volt már olyan, hogy egészségügyi okok miatt nem tudtam a hangszeremen, vagy a hangászállaimon játszani, nem volt egy épületes élmény.

6. A szavak, a gondolatok, az értelem mélységei. Mit gondolsz, az életből tanulunk, vagy van valami mélyebb bölcsesség, ami olykor a felszínre tör?

Alap tanítómesternek, mindenképpen az empirikus emberi megtapasztalást tartom, de ismerem a kreativitás azon formáját is, mikor az agy önállósul s vezetni kezdi a testet, az egyén csak akkor eszmél, amikor visszaolvassa, visszahallgatja, visszanézi alkotását. Nem véletlen az, hogy sok sámán, törzsi varázsló, vagy művész próbált a múltban és próbál napjainkban is tudatmódosító szerek hatása alatt még többet kihozni isteneiből vagy önmagából.

A bölcselet és a bölcsesség is tudás, s mint olyan – a bölcs ember ezt tudja – nem bitorolható. A tudás átadása megosztása lenne a követendő cél, ám a világunkban ismeretek birtoklása leginkább uralkodási vágyat szül, legigázni, eltaposni, a hatalommal ocsmányul visszaélni ez lett sajnos a követendő példa. Nincsenek már igazi példaképek, nincs kit követni a fiataloknak, így marad az ölni vagy élni, az élni és élni hagyni helyett.

7. Ha jól tudom, van egy kedvenced, Myra. Mesélnél róla kicsit?

Nem!

8. Mit jelent számodra a zenekar? Milyen érzés a színpadon állni? Szerinted mennyire tudod átadni azt, amit szeretnél?

A zenekar olyan, mint egy hosszú házasság, vannak jobb és rosszabb napok, vannak jobban és rosszabbul sikerült előadások, vannak csüggedések és mennybemenetelek. A színpad egy más világ ott lenni, tündöklés és bukás, csillogás és pokol, a gond az, hogy a népek képesek misztifikálni és nem veszik fegyelembe, hogy színpadon álló tag ugyanolyan ember, mint bárki más, csak egy olyan képességét fejlesztette ki, amit másik nem, vagy az egyén másban találta meg az útjának formáját.

Nem tudom, - kívülről soha nem láthatom magam, pedig szeretném – hogy mennyire jönnek át azon gondolatok, miket elmondani szeretnék, leginkább önmagamnak játszom, játszunk, s ha akad egy teremben egy-két olyan személy, aki velünk tud ringani a zenénk hullámain, már akkor megérte.

9. Mit gondolsz, hová tart az emberiség?

Honnan is tudhatnám én ezt? Számtalan út létezik, a választás mindig az egyéné, hogy ez mennyire befolyásolhatja mások létét, nem az én tisztem megmondani. Nagyon furcsán alakult a társadalmi hierarchia. Mára, akik fennen hirdetik demokrácia és az emberek közötti egyenlőség fogalmait, gyakorlatilag terroristának és kizsákmányolóknak tekinthetők, gondolok itt most elsősorban a világunk úgynevezett gazdasági és politikai vezetőire és túlnyomó többségében az államférfiakra, akinek a példakép státuszt kellene adni, de nem látunk mást a lépteik nyomán, csak botrányt, elnyomást, szenvedést, háborút és halált. A helyzet akkor lenne talán kiegyensúlyozottabb, ha ezek az állások inkább terhet, gondot, nyűgöt jelentenének számukra, nem privilégiumok sokaságát, fedhetetlenséget, s a bűnök eltusolását szolgáló intézményesített rendszert. Sajnos az értelmiség is beszáll ebbe, mert manapság sokan pártpropagandák profitélvezői.

Talán egyszer tényleg kinyílik a szem, mert ha nem, nincs messze a pillanat, amikor újra barbár kor köszönt és ez olyan lehet, amit e föld még sohasem látott, azt hiszem, akkor sokak istene lezárja a szemét és jó darabig ki sem nyitja, Csak remélhetem, hogy ezt én nem érem meg!

10. Ha egy napra teljesen egyedül lehetnél és az idő nem haladna a te világodon kívül, mit csinálnál?

Azt hiszem, miután egy darabig élveztem a helyzetem, szép csendben megőrülnék.

11. Szerinted mire van szükségük az embereknek?

Nem ismerem az embereket, nem tudom. Mindenkinek mások lehetnek a vágyai, kollektíven megállapítani, hogy márpedig emberek nektek erre van szükségetek, nagy ámítás lenne. Bár van erre példa a történelemben, kollektív bűnösségnek hívják, ezt sajnos nemzetünkkel szemben a mai napig vannak, akik fenntartások nélkül alkalmazzák. És ugye ez sértő?

12. Nagyon tisztellek azért, aki vagy. Az az ember, aki úgy látja a világot, ahogy van... De nem rossz ez néha?

Miért az jobb lenne, ha egyetlen rózsaszínű köd kedvéért lemondanék a valóságról, s megpróbálnám elhitetni magammal, hogy minden a helyén van? Azt hiszem, van elég ember, aki ezt teszi, és nem gondol, vagy mert nem tud,vagy mert nem akar.

Hogy nem nehéz e?

De nehéz. Sokszor könny szökik a szembe és úgy teszünk, mintha a szél sodort volna port retinánk elé, hogy fájdalmunk elrejtsük a világ elől, ám ettől még mindez létező és valós gondok tárházát fedi, csak már nem üvöltjük olyan hangosan a világ színpadán állva a sok millió ember elé, mert gyenge hozzá a hangunk, és úgy is túlharsog a tömeg.

Kőhalmi Levente: Lélekalvó

Hol vagy?

Csattan lomha kérdés,

majd elrepül egy műkacaj!

Lélekalvó, mily ébredés

mely álmaidból felzavar?

  

Szörnyű képre riadsz sírva,

tested zihál, de mily moraj,

mi lelked húsát élve rágja,

zümmögve, mint égi raj.

  

Hangja követ, éjen át vár,

s pörög tiszta szőttesen,

vénádban van, véredben jár

nyirkosan, hűs földeken;

  

felrobban s csillagokként

fényt árasztva beterít,

okozva víg sötétségben

számos tüzet s gyáva kínt.

  

Roppant erő ránt előre,

remeg fagyos csigolyád,

könyörgésed küldd el érte,

hogy túlélhesd ez éjszakát.

Kőhalmi Levente: Próbálok hát...

 

Most próbálok hát valami szépet,

próbálok gyors jót, pedig bensőm éget,

lehet, hogy évszázadok múlva ér egyedüli véget,

de bánt, éget és fáj a végzet, ha végzett.

Lidérces hangok nagytermen át suhannak felém,

s a fény is csak lopva özönlik belém,

az egyetlen dolgot, mit szabadon engedek,

nem övezi e békés erény.  

Csak fellegfüst ez, mely pillanatnyi

örömet tartalmaz, mert talpalatnyi

falnak vetületére sírnám,

bárcsak a csak por lenne, mi zúdulna énrám,

  

mert mi pírja volt arcomnak, manapig örök,

ez is csak azért, mert csontjaimban zörög,

mert odalát és felfigyelve hörög,

rám nehezedik, s az egyedüllét hömpölyög.

E kézirat is csak vázlat marad,

én annak tartom, mert fájón tapad,

hozzánk, s belénk ragad,

mert ha másban nem is, de örökre bennünk marad.

Kőhalmi Levente: Iszonyat jött

Iszonyat-én jött! Mindenütt könnyek,

a pokol felé nyögök egy táncatört hölgynek

dalt, hogy lépje újra lépését, de mint megnyúzott tölgyek

túl sárga már burokban bőre ez eleven szülöttnek.

Iszonyat-fény jött! Megtépett, mint villám a fát,

látom, amint zöld lepel ellep egy halott anyát.

Halk hangon szólaltatom meg ez ősi orgonát,

nyöszörgve adja át éjemnek bánat-dallamát.

Iszonyat-tér jött! Üres, erős és húz,

mint sötétségben vérre vadászó éber hiúz,

áldozatként fénysugár alá fektet és lenyúz,

majd rámlel egy ősi talány, míly ostoba Andalúz!

Iszonyat-lét jött! Csillám hangon fülembe súgta,

miképpen lehettem oly vak s oly ostoba,

hogy születésemmel életterhet vetettem magamra,

eképp ítéltetve élők közt örök magányra.

Iszonyat-kép jött! Rám ordított vádlón,

hogy lépjek már át eme nyomorult váltón,

minek küszködök fetrengve a rideg padlón,

s minek, kinek írom még mindig fertelmes szövegnaplóm?

Iszonyat jött! Mosolygott, irtóztam mosolyát,

de félek, mert lehet, hogy megszerettem grimaszát,

mert szerelem szökkent szívemen át,

és esdekelve kérem e szerelem irgalmát.

Kőhalmi Levente: Engedd szállni az kicsi madárt

Engedd szállni az kicsi madárt, óh ostoba sors,

bár a tiéd soha nem volt, mert csak egy furcsa fénylő pont.

Megint játssza veled ez őrület e játszmát,

miközben a gonosz ébredi torzuló álmát.

Szegények hegyén bolyongok végre,

hol sivárság fest örömöt az égre,

hol e nyomorult illúzió szenvedő porát,

lehulló madárkönny szeli most éppen át.

Törvénytelen most e tétlen perc,

szörnyű s szomorú az, mit rejt.

A dobozon nincs felirat, csak bú, ború karca,

hadd érjek végre partot, hogy valaki végre hallja,

mily bölcs, és nyomorú is jajszavam,

szenteknek sikolya az, mi rajta van,

mert borzadály most mit egyedül érzel,

s mert vágyódást, vívódást csalfán érlel,

egy halottnak hitt hős utolsó sóhaja...

Kőhalmi Levente: Csendes hírvivő

Életszőtte búlegenda mivé válok,

de hát éltek, ezt akartátok!

Fenyegető kezet most hiába is vártok,

nem haragszom én, már csak állok,

s tekintek gyermeki szemmel rátok.

Vérrel keverednek könnyeim, ha kiáltok,

majd elhalnak ez őszinte sirámok.

Szájamra tapaszt kezet most múlt idő,

fájdalom az csupán, mi soha meg nem szűnő.

Szemlezárva nézem, míly távolba tűnő

e hátamon feküdő álmatag hírvivő.

Ki oly csendes lépteit félve megtevő,

rebegő regéit oly halkan hirdető,

mert tudja, gyászt repít itt minden jövő, minden idő.

Villogó, falakon feszülő látszatmondatok,

vakító fényeik marnak, mit is mondhatok?

Kinyújtott kezembe parazsat foghatok,

s cserébe csak szeretet, mit adhatok.

Kérdéssel mindig csak magamhoz fordulok,

penge vibrál most, csupán hozzá nyúlhatok,

s fájdalmam fohásza, mit magamhoz vonhatok.

Zakatló vonatom vajh’ merre tart?

Ad-é illúziót, okoz-é még bajt?

Ördögök kocsisa izzó paripát hajt,

s ez elmúló bűvélet tűzben éghet majd,

hallatva halkan pattogó morajt,

dobbanó, tátongó, koppanó rögzajt

vagy egyszerűn könnyező vasízű szójajt.