Életszőtte búlegenda
mivé válok,
de hát éltek, ezt
akartátok!
Fenyegető kezet most
hiába is vártok,
nem haragszom én,
már csak állok,
s tekintek gyermeki
szemmel rátok.
Vérrel keverednek
könnyeim, ha kiáltok,
majd elhalnak ez
őszinte sirámok.
Szájamra tapaszt
kezet most múlt idő,
fájdalom az csupán,
mi soha meg nem szűnő.
Szemlezárva nézem,
míly távolba tűnő
e hátamon feküdő
álmatag hírvivő.
Ki oly csendes
lépteit félve megtevő,
rebegő regéit oly
halkan hirdető,
mert tudja, gyászt
repít itt minden jövő, minden idő.
Villogó, falakon
feszülő látszatmondatok,
vakító fényeik
marnak, mit is mondhatok?
Kinyújtott kezembe
parazsat foghatok,
s cserébe csak
szeretet, mit adhatok.
Kérdéssel mindig
csak magamhoz fordulok,
penge vibrál most,
csupán hozzá nyúlhatok,
s fájdalmam fohásza,
mit magamhoz vonhatok.
Zakatló vonatom
vajh’ merre tart?
Ad-é illúziót,
okoz-é még bajt?
Ördögök kocsisa izzó
paripát hajt,
s ez elmúló bűvélet
tűzben éghet majd,
hallatva halkan
pattogó morajt,
dobbanó, tátongó,
koppanó rögzajt
vagy egyszerűn
könnyező vasízű szójajt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése