Lélekkoldus

Fáj, ahogy tovatűnik, de soha meg nem szűnik… (létezni a való) Ha sírsz néha, a mosoly baljós, bús árnyai játszanak fönn, majd újra arcodon csordul konokon az a csúf könny, mit megrónál, mit vádolnál, mit minden bánatodért okolnál. Szereted, mert szeretni kell! Titkolod, mert tagadni kell! S az egyetlen oltár előtt állva, a végtelenbe veszve, szállva, epekedve és színészien szenvedve, néha a szennybe is beleveszve, a tiéd ő, csakhogy önálló ez a szomorú tabló, s mert fájó, leigázod, megalázod és színleled, de legbelül ott a tisztelet, mely nem feled, bár nem is tesz mindennek eleget.

Eme elvadult házban forog, fürdik, szenved az árban sorsát dús kacagással sirató ember, ki rám nézhetne, de már nem mer.     Pillantásának súlyos ára van. Érezzük csak, hogy halkan, porosan kattan, képernyőn keresztül rábámulunk, majd ijedten azonnal visszavonulunk. Oly szívesen hazudnánk örömünk, ám belül oly megrázó gyötrelmünk, hogy szemünkben csillan most szomorút, s fon körénk friss virágból koszorút. Finom ujjak ébresztettek egykoron vágyat, szerelmünkben most is ragyog e bánat, a feléd üvöltve kimondott alázat, gyalázat, mert porosodik, mint félrevetett képvázlat. Íme hát ez elvadult házában, vonagló, lángoló táncában, sorsát zokogással ünneplő ember, ki nyílna már, de épp ésszel nem mer.

Sekély vizén jártam szép tavaknak, s az illattal mely körbeleng, elébe menvén szép szavaknak, sors-é az, ki békét teremt? Üres percek tükrén át büszkén avatnak erőt s egót, mely illúziót nevelt, s borúkönnyek vajh’ meddig tartanak, ez álom meddig tart, s mit kezelt?