Kőhalmi Levente: 72

Fellélegzett bennem a halál,

súlyos dallamot énekel,

zenegépek 72. dallamát

dúdolom önzetlenül, felemel.

Elindul, de életet bennem már nem talál,

Mosolyogva, együttes érdekkel

macskakövön 72-őt lépünk hát,

mint gép mozgok, lemerült teleppel.

Szól! A fájdalmadat érezzük már,

szenvedjük éjjelen bűbájos képekkel.

Majd a 72. lépés után mattot ád,

s kalapot emel önérzettel.

Megsimogat most, s örömmel vár,

fekszek hidegen, mellen font kezekkel.

S a 72 centis antik urnán

egy név villan fel tűzgravír betűkkel.

E név jó helyütt van már,

talán egy szempár tekint rá tisztelettel.

Szomorú-boldog könnyet csal e 72-es szám,
Mely egykor telve volt élettel s reménnyel.

Kőhalmi Levente: Torzult mosoly

Figyeld hát! Soha meg nem tört testű.

Figyeld! Mert megmutatom!

Érezd hát! Sosem csorbult fényű.

Érezd! Mert tükröd tartom!

Rettegj most mosolyszemű!

Rettegj! Boldog múltadon.

Féld! Mert nem életszerű,

féld sorsod e méregnapon!

Utazz velem forró pokolba,

utazz hideg fagyokba!

Ha majd lehajolsz jeges mocsokba,

lehajolsz, s torzulsz mosolyba!

Kőhalmi Levente: Huszonnégy

Elfáradtam! Annyi arcot erőltettem magamra,

hogy joggal kérdezém tőled, ismersz-é magadra?

Ismersz-é rám, látod-é mi vagyok?

Látod-é, hogy kínok közt vergődöm?

Látod-é, hogy haldoklom, hogy halott vagyok?

Elkárhoztam! Annyi harcot hívtam már magamra,

hogy joggal érzem, amint félelmem átragad másokra.

Lehet, nem is ismernek, hisz én sem őket,

félnek, ha látnak, s éreznek borús felhőket.

Szólnék én! De megszólíthatom-é őket?

Elhagyattam! Újra, de mindezt már megszokhattam.

Így joggal kérdem: van-é esély még számunkra?

Hisz hiszem, hogy hontalan vagyok, de nem egyedül,

nem csak én érzem e félelmet legbelül,

s nem csak én tudom! Tudom, hogy mögöttem a halál ül!?

Itt maradtam! Hogy minek íly nyomorultan?

Hogy joggal kérdezhessem, miért ülünk megfagyottan?

Ha huszonnégy másodpercre rám érne a fény,

hogy éltessen örökké, s legyen még remény,

hogy hihessem, életem még mindig az enyém!

Kőhalmi Levente: Fogok-é...

Fogok-é valaha kacagni még?

Ez időm csak lassan forgó lélekkerék,

és csak a poraim vannak itt már rég.

Vajon fogok-é valaha nevetni még?

Fogok-é valaha álmodni még?

S lesz-é ez álom újra majd szép?

E szépség ragyog-é majd, mint óikonkép?

Vajon fogok-é valaha álmodni még?