Kőhalmi Levente: Derengő márvány (avagy a démoni ébredés)

Bevezetés

Az azonosságok észrevétlenül áramlanak életünkbe, és szivárognak a borongós egyenarcok között. Ettől még fakóbbak, üresebbek leszünk. Potenciális életünktől lassan messzemenőkig, mindenben eltávolodunk.

Ebből a lelkiállapotból mára csak kevesen tudnak kiszabadulni, de őket is magával ragadja néha egy inváziószerűen, lerohanva visszatérő letargia, újra önmaguk mögé süllyesztve őket.

Vannak még merengők és elmélkedők, akik ezen azonosságok szálait boncolják, elmerülnek egyfajta csendes meditációban, mely előbb-utóbb, de mérhetetlen pesszimizmussá változik. A világunkban lévő egysíkúságokat a többség nem érti és nem is értheti, szinte senkit nem foglalkoztat, mert vagy a kikényszerített tudatlanság lengi őket körül, vagy kialakított félelmeik tartják kezükben rabláncaikat.

Ilyen gondolatokkal emberek százai kergették magukat a nem látható őrületbe, pedig nem szabadna létjogosultságot nyerniük az élethez, mert ha megszemélyesítetté válnak, nyomasztó ellentmondásokat okoznak...

Mégsem olyan csodálatos az istenek kertje, mert az őrület gyűrűje veszi körül. Rémessé válik a megterhelt tudatalatti, mégis megpróbálunk örömmel szemlélődni. Amikor felénk villan a másik oldal, és halálunkat követeli, ráébredünk, hogy egész életünk egy nagy átverés és a rettegés fényei felvillannak szemünkben.

Mikor a kék ég vörössé válik, s kiderül, hogy a tisztaság színe fekete, az emberek észrevétlenül ugyan, de elhúzódnak mellőlünk, mert borús felhőket látnak felettünk.

Vajon mit tehetünk?

Belevesszünk digitális adattárolókra rögzített álmaink csalóka jelmezeibe?

Vagy állítsunk önmagunknak csapdát, és zárjuk érzelmeinket keretek közé?

Vagy várjuk meg ameddig mások zárják hideg, acélból kovácsolt ketrecek mögé?

Anyák, apák, fivérek, nővérek előbb szeretők ők, de később ellenségek.

Jelképes ígéretek által hitegetjük magunkat hiúság mögé rejtve igaz életünk barázdáit. Különböző helyszíneket elevenít meg képzeletünk, s ha egyszer teljesen kimerülünk, lelkileg és fizikailag egyaránt roncsként egy eszement világba menekülünk, ahol az emberi jellemek némely vonása bármilyen vonzó is legyen, sértő lehet számunkra, mert valamit belőlünk kell, hogy elvegyen.

Emlékek villannak fel, az ellentétek emlékei. E természet szépségeinek mesterségesen kialakított lágy árnyékában újra és újra feltűnünk, majd eltűnünk a képzeletvilágunkban.

Különös benyomásom alakult ki az itt élő betegekről – elég gyakran magam is közéjük sorolom. Undorodom ezektől a szerencsétlenektől – hol van már a szánalom(?!) – és undorodom magamtól is. Legszívesebben már rég kiléptem volna, de mindig visszahúzott valami és ez a furcsa remény mindig itt tartotta összezúzott szívemet. Mikor a sötétség rám mosolyog árad belőle a rosszindulat és egy másodpercre látom csupán az üressé lett örökkévalóságot.

Ismeretlen ez a hely. Ismeretlenek az itt élő emberek is, semmitmondó, üveges tekintetekkel merülnek el álmaikban. mégis egy felém vetett gyors és éles pillantás hangszálaimat metszi át. Pattanok, csikorgok, koccanok, mint csontszáraz gyémántok egy mosolyogva visszatekintő tükörtábla túloldaláról.

Ezek a könnyen befolyásolható személyiségek, akik között sajnos én is élek – lépten-nyomon beléjük is botlok – nagyon zavaróan hatnak. Nincs a világukról kialakult elképzelésük, csak a beléjük diktált sztereotíp eszmefuttatásokkal tudnak érvényt szerezni önmaguknak. Élvezik, hogy a hely, ahol élnek – bármilyen település szerint is legyenek elkülönítve egymástól – emberszámba veszi beteges képzelgéssel teli gondolatatikat. A hétköznapok szürke útvesztőjében kétségek közt vergődve keresünk kiutat, de mikor még jobban belegabalyodunk, ordítunk és tombolunk, pedig lehet, hogy néha kézenfekvő lenne a megoldás. Addig üldöznek bennünket, ameddig bele nem ragadunk egy általuk kiválasztott eszme csapdájába. E csendes valóság üvöltő jeges tükrében nem látják megalkuvó önmagukat. Pénzükkel, és hazug illúzióikkal majdnem mindenkit elszakítanak tőlünk. Ezt másképpen kellene megközelítenünk. Nem érzésként, nem indulatként, inkább tényként lenne jó kezelni őket, de ezt ma már elég nehéz átétékelni.

A képzeletvilág és az agyunk közötti szakadék olykor iszonyat gyorsan tűnik el, mindenek helyébe emlékképek zűrzavara lép. Becsapjuk magunkat, üres tucatképek felvázolásával, az őrület ábráival játszadozunk, rosszul értelmezzük a szeretet rejtjeleit, s ráébredünk, miért nem hordhatjuk tovább szépségünk eddigi kellékeit. Pedig továbbra is csillognak formák, és telítettek vonalak, de csak lassan fokozódik e tisztulás. Mint felparázsló szén izzanak fel a csendes emlékek, fejünket beletemetjük ezek birodalmába, és egyre tompulnak érzékeink. Egy lírikus búrát képezünk magunk köré, mialatt a test ugyan pihen, de az agy sötét sávot alakít ki magának. Ebben a sötétségben keresünk magunknak kellemes alakzatokat. Meg is találjuk monogramunkat egy kérges fába vésve, de nem tudjuk, nem emlékezünk rá, hogyan kerülhetett oda.

Mikor kimozdulunk e döbbenetből, és elkergetjük agyunkból e gyötrődés hullámait, kétes a döntés. Maradjunk, vagy kilépjünk? Ez a helyzet ugyan megfelel, de szebbet is átéltünk már.

Vajon hogyan szakítsuk ki magunkat ebből a gigantikus bilincsből?

Lépnünk kellene, de fogva tart a csend, pedig nem akarunk a lágy árnyékok tengerébe visszakerülni. Bár sírva faljuk az élet nedveit, a mocsokból már csak az élvezet világít, mára elveszett a jelentőséggel teli életvitelek édes borzongása, mégis elfogadjuk az élet erkölcstelen, bizalmatlan és bizonytalan adományait. Bolygónk népcsoportjai is egymással versengenek az értelmetlen elvek alapján kiválasztott fennmaradás lehetősége miatt.

Te is elveszted életed, mert egy leigázott világba születtél. A letargia igazsága miatt, a vád és az igazságtalanság áldozata lettél. Megpróbálnak hamis bűnökbe sodorni, majd kialakított vádakkal tartanak fogva. Szeretnéd elkeríteni magad, de képtelen vagy szakítani a külvilággal. Tudod jól, hogy az elegancia és a csillogás fényei mögött egy férges társadalom bújtatja álszent frázisait.

Elgondolkozva a kiégés lehetőségén, végeláthatatlan távolságok tárulnak fel előtted s a gondolatok világához érkezve egy képtelen képzelgés fogságába esel. E tér és idő lehetetlen keveredésében próbálsz meg felejteni, de minden kísérleted kudarcba fullad. Hiába próbálod meg ezt kizárni, – amiként én is, ahol egykor voltam, vagy állandóan vagyok, – úgy te is fojtó légtérbe kerülsz és álmaidban csak a végtelen messzeséget látod. Itt bánatodra, örömödre, haragodra és kérdéseidre is csak a tátogó csend az elképzelt válasz.

A tény, hogy e válaszút előtt állsz, megadja lényednek a reményt és élve az elszakadás lehetőségével szinte elviselhetetlenségig fokozódik benned a felgyülemlett félelem. A menekülés, hogy ideig-óráig kétségbeesve elzárkózol, csak még rémisztőbb helyzetbe hoz. Lépésről-lépésre az általad választott reménytelenségbe vesznek érzelmeid, értékeid. Kergeted magad rögeszméid elől, energiád végső határán ismét távoli messzeséghez fordulsz megváltásért, hol megzavarodva ősi önmagaddal találkozol és az áradat magával sodor. E tehetetlenség csökönyös világában megtalálhatod szánalmas végzetét a magadfajta embereknek.

Újabb biztosnak tűnő értékek megismerésével próbálkozol és egy üres álarc mögé rejtőzöl. Ám mindez hiába. Hátul nyomaszt a tudat, hogy nem tudsz cselekedni. Élményeid és emlékeid ócska, értéktelen hagyományokat tükröznek csupán, álcaként mutatva nekik, miközben elrejtőzöl az egyforma emberek között. De hazaérve kivetkőzöl e hamisan felvett külsőségekből, és – mintha egy teljesen másik világból jöttél volna közénk, – beleveted magad a csend süket örömébe, elszürkült vonásaid kis időre kitisztulnak és megragadod – mert mostmár megragadhatod – a tudást. Lépéselőnybe azonban nem kerülhetsz, ezért hallgatag eleganciával kell tűrnöd megaláztatásaid. Lezárod hát szemhéjaidat, és lelki békétlenségedben olyan átjárót keresel, mely bizalmat ad neked.

Egy kereszteződésben találkozol a sorsoddal, s tudod már jól, szilánkokra törött az életed. Hirtelen elragadó élményekkel találod szembe magad, reménykedsz abban, hogy ez majd segít. Lázas vagy, de nem beteg. Gyenge vagy, de nem erőtlen. Éber vagy, de mégis alszol és nem tudod, hogy így meddig bírod még.

A tények jégtábláin csúszol egy elképzelt demokrácia felé, vergődsz, mint partra vetett hal. Tiszta lázálmodban nyomorogsz és személytelen kérdéseidre sohasem kapsz értékelhető választ. Kiégett tested elemészti a boldog üresség, marcangol a vágy, hogy kilépj belőle. Ha sikerül is, visszakívánkozol elé, majd mikor előjön, újra rettegsz tőle.

Miként egy foszforcsík fénye halványul, majd elhal a sötétben, ahogy forró lángtól faggyú olvad, ahogy a vörös rózsa – amit szeretettel gondoztunk – levelei fakó homokszemekként hullanak lefelé, akképp bensőnkben is megszületik a halál.

Az a fajta vibráló dicsőség, az a furcsa, eufórikus létöröm, mely az emlékezéssel járó bánat kellemes mosolyában tükröződik vissza. Ez lesz az az ádáz erő, mely előbújva rendet teremt összezavarodott belső világunkban, elménk túlzott nyílását tartja kordában, pedig megsötétült és megfordult lett, amit eddig őszintén hittünk, értettünk, féltettünk. Féltettük azt a csodát, ami sohasem volt igazán a miénk, azokat az átélt varázslatos pillanatokat, amelyek lassan halálra váltották ígéreteiket. Vonszoljuk magunkkal eme kartotékot, mert hisszük az igazságunk világít belőle. Rózsaszín ködbe burkol az a vérmes tudat, hogy születésünkkel kézhez kaptuk a halálos ítéletünk egy megkopott fénymásolatát, így engedve útjára a boldogtalan gyűlöletet.

E fémesen fénylő félelem elődöké s utódoké, mert még életében fogant és bár másnak méhében fejlődött, mégis elítélt lett, mosolyogva ítéltetett lét által halálra.

Egyre csak befelé fordulsz, miközben száguldasz őseid emlékei felé, pedig nem nézel másra, csak önmagad figyeled. Kitérni az elmúló idő elől azonban nem tudsz, mikor áldozataid sokasága elől ordítva menekülsz.

Sokadalom sűrűsödik egy tetem körül, mely lehetne tiéd, vagy enyém is akár. Fogalmuk sincs, kit is rejt valójában e halott test, mégis hajtja őket az ismeretlen utáni beteges vágy. Valahol mindenki érzi, tudja, nem mindenkit övez tisztelet, kit egykoron eltemettek. Talán túl késő bolygatni már a réges-rég betemetett sírokat.

Spirális alakot öltenek emlékeid, úgy áramlanak most szemeid elé, a szörnyű vádak most arcodba csapnak. A remény foszlányok azonban egyre csak apadnak. Szívesen letérnél, eltérítenéd magad egy jobb út felé, de az önkényeskedés és az összehangolatlanság kegyetlenséget szül csupán.

A támolygó demokráciába életet sugallnak az őrültek szemfényvesztő, álszent produkciói és általuk életek százezrei válnak rémuralmak eszközeivé.

Eufórikus arcok mögé bújva, rejtőzködve próbálod magad túltenni szenvedéseiden. Egy már majdnem elfelejtett időben élsz, hol a vérvörös ég rabul ejtette tested. Valaki a rád üvölt s ordítja a sötétből neved.

Vajon ő lenne az? Vajon te lennél az, egy nem egészen idegen bálvány, egy haldokló új Krisztus, ki lóg egy rogyadozó kereszten?

Kitépnéd agyadból, de szétbomló elméd, valami sötét erő tartja fogva, erre a nyomorult feladatra sem te vagy a kiválasztott.

Ez elfelejtett időből szólsz, letűnt korokat üvöltesz át, de senki sem fogja jeleid, mert senki sem figyel rád, senkit sem érdekelnek bánatszülte üzeneteid. Elpusztultak barátaid, szeretteid, kételyeid között vergődsz és mikor a bánat lakatkulcsa nyikorogva fordul el, hogy kacagva tárja szélesre benned e szenvedések kapuját, – a sötétség nyomasztó leple alatt – arcodat egy kellemes tapintású tükör, kissé domború, síkos táblájában, gyertyafényénél nézed. Bámulod magad, mint isteni kinyilatkoztatást. Mikor álmaidban a gyűlölet éneke ébred, megpróbálod lecsillapítani dühödt haragod és félelmeid, de tudod, két őszinte félmosoly mögött, a lecsorgó neveletlen könnyek között, megbújva rejtőzik egy parányi részlet, mely először megszólít, majd nevetve elutasít, mégis mögötte bújik meg az egyik rég keresett parányi igazság.

Itt az élet leszedetlen gyümölcseitől rogynak térdre a fák, talán nem is vagyunk valóság, mégis unalmas percek várnak ránk.

Vajon teljesek e a képzelet képeinkben kialakított valóságérzetek? És ha véletlenül igen, akkor miért nyomasztanak bennünket tovább kényszerképzetek?

Most ülök egy kicsit és megnyugodva nézem a tengert. Azt hiszem, látom már benne az életet, bár elrepül felettünk az idő, mégsem érezzük terhét, csak mikor már majdnem késő. A tenger ekkor háborgó, és mélyfekete. Ez ében szín elmossa tér, és időérzékünket. Szeretnénk valahogyan a felszínre úszni, evezni, repülni, vagy egyszerűn óriásit ugrani, vagy csak egy kicsit lépni. Nem akarunk leragadni, ezért inkább úszunk az áradattal tovább, míg végkimerültségünkben feladjuk és bennünket is elnyelnek e hideg habok.

Utolsó lendület egy utolsó levegővétellel, utolsó emlék tör ránk elemi erővel, hol hosszú tömött sorok kígyóznak felénk valamilyen furcsa „zsoltárt” mormolnak, talán éppen ezt:

„Izzik a bódulat szemedben, s különleges boldogságban ringatod emlékképeid.

A marha nagy filozófiáddal szólnál, de csak beszélsz a száddal, és nem is érted!

Érted? Csak lüktetett a véred!

Hozd össze a végzeted, mert álmaidban még mindig vérzik a múlt.

Talán ezért keresed az igazságot?

De mi is az igazság?

Kegyetlen, össze nem illő szavak áradása, nagyra becsült, gyűlölködő, megsebesült, idegtépő és merengő, undorítóan gyönyörű, érdektelen arcok mögül.

Emberi alakok őrjöngenek az utolsó, csitulni, nem akaró parazsak körül.

Sivár e látszólagos csend, nagyon üres itt ez a rend.

Nem is lennél ember, csak megjátszod, hogy élsz?

Mégis félig üveges szemmel, azt érzed, hogy félsz.

Majd apró láng világítja meg azt, ami belőled maradt, egy utolsó grimaszt, vagy viaszt,

egy porszemet, egy heget, és meglehet, hogy reád sem pillant ez utolsó menet, ez értetlen gyülekezet!”

Szerencsétlen ember az, ki gyáván elrejtőzik saját értékrendszerének felelősségei elől. Látjuk, ahogy szerelmes emberek jönnek szembe, szeretik megcsinált életüket.

Örökre ki kellene tiltani az érzelmeket boldogtalan testünkből! Lelkünket engedni útjára, had szivárogjon szerteszét, majd belekapaszkodni, széttépni, eltiporni, és mégis ökölbe szorított kezünkben tartani egy egészen apró kissé üreges részét.

Roncsként vergődni talán jobb, mint élve mozdulatlanul haldokolni!?

Kiiktatom hát gondolataimból az irántad érzett boldog érzelmeimet, tagadásom taszít, s toleranciám is távolodik tőled!

Miért?

E kérdés több oldalról támad rám, visszhangzik agyam féltett zugában. Kellemesen kegyetlenkedik és ha megtört teljesen, könnyeimmel keveredik. Ettől még erősebben forog bennem a gyűlölet, fintort váj arcomra. Arra az arcra, mely egykor szerelmet mímelt és számra, mely hitelt adott egykoron naivitást színlelő szemeimnek. Figyeld hát e csodát, mély tisztelettel, és látni fogod, ahogy halálomban is átkaimat szórom – egyetlen őszinte könnyet sem hullajtó, mások sírjára tekintve boldogan felkacagó – gyülekezetemre.

Vajon tényleg ennyire nyugtalanító lenne az a vihar, amibe belekeveredtem?

Letagadom a fájdalmaimat, pedig álmomban már régen kialudt létem eddig is halványan világító fakó fénye. Sajnos túl erősen szorítottam össze a lelkemet.

Vajon miért csak akkor tisztul ki teljesen minden, mikor az ember szemhéjait lezárva, élénken eltaszítja a külvilágot?

Értéktelen dolgaim kerülnek túlzottan előtérbe, s háttérbe szorulva üvölt szomorúságom. Ajkam mosolyra húzódik, miközben bennem lakozó istent gyalázom. A tanítások, melyeket igaznak gondoltam, hamis tanokat vetettek sorsom papírjára. Úgy vélem ügyetlen voltam, hogy engedtem utat születésemnek és hogy velem együtt megszülessen bennem borús bánatom.

Mindegyikünk egyformán kapkod, siet, hogy mielőbb lemossa magáról ez édes bűnt, de a kristálytálban talált éden illatú víz cseppjei nem adják meg nekünk a várva-várt feloldozást. Gyalázatok röpködnek fent, az ég határán, a mi gyalázataink ezek, mert belőlünk is kiszabadult széppé s gyásszá érett színpadiasságunk. Nem zokoghat senki sem csendesen, ha tartalmasnak ígérkező emlékei, gyilkos gondolatokat szülnek, megbomlott agyának sötét vetületében.

Vérzik az én szerencsétlenségem is, s nyomorog szívem környékén kiszakadni kívánó múltam. Marcangol a vágy, hogy apró darabokra szabdaljam testem, mert újra magamat okolom jogtalan életem felbomlása miatt. Felemésztem velem született csalódásaimat, másképpen nem vagyok hajlandó észrevenni, a néha még bennem is kinyíló szépségeket.

Hátulról jött, mert mindig hátulról érkezik hozzánk a tény, mely szerint hibás életünkkel kiirtjuk múltunkat. Látni akarjuk, milyen érdekes is, mikor némán, fuldokolva üvöltünk s csak könnyek nélkül tudunk sírni. Megnevezünk téged is, mert éber lázálmunkban neved suttogjuk. A beállt pillanatnyi csend miatt ne hidd, hogy aberrált tévedés volt csupán az egész, mert a te naiv agyadban is megszületett, csak csalóka volt, mert túl soká visszhangozták a hegyek. Kiszáradt föld lett lelki sivárságod, s forró homokot vág arcodba a jeges északi szél! Pedig háttal állsz mindennek, és mindenkinek. Lassan, embrionikus alakok között átlebegtetve pihenteted megfáradt tested.

Fémburokba zárták értékeid, félsz, nagyon félsz felnyitni, mert lehet, hogy túl sötéten ragyogna a fényessége. A homály, mely üvegessé teszi szemeidet, személyiséged szenvedve szálló, reménytelen füstje. Mégis, még mindig itt maradsz, pedig már ismered azt is, mit tehet veled, mi vár odaát.

Tudjuk most már mind míly gyalázatos dolog is a szeretet, legtöbben semmibe veszik, érzik, mert csak akkor nem veszik észre, ha veled szemben vétkeznek!

Soha ne próbáld megtalálni végét, elmúlik majd, de nyomot hagy benned, vagy egészen egyszerűn porrá zúzza lelked. Szemben állsz majd önmagaddal, nem érted ezt a nyomort, pedig elfásult léted vetette papírra szörnyű sorsodat.

Aszalódott testedre gyászruhát öltesz, és kinn világítassz a sötétben. Lelkedet átengeded földi derűdnek, és úgy érzed, a léted nem érdemli meg életed. Végzetedtől, halotti voltodtól mégis menekülnöd kell.

Én is vétkezek, testem teszem tönkre, miközben áztatom véremmel kiszáradt énem. Hibát hibára halmozok, miközben bízvást tudom, tévedhetetlen vagyok! Üres eszméim kiderültekor, csak bambán bámulok, ocsmány képem a még fel sem izzott belső tüzem arany parazsában ragyog. Akkor majd alászállok, s könnyeim áztatják nyomorult vázlataim a halál festetlen képéről. Meglátom szemeimben az alázatos rosszindulatot. Elindulok, pedig tudom tetteimben már rég, halott vagyok. Oly sok fájdalom nyomult hirtelen arcom feslett mosolya elé, mégis izzik sápadt leheletemen, fénytelen bőrömön ragyog, amint a láthatatlan boldogság is, holott tolerálatlan érzelmeim csendesen elhervadnak. Sötét illúzióim felragyognak, leghátulsó zugában, halált kiáltó agyamnak. Már kezemben tartom a szívemet, csak ökölbe kellene szorítanom. Hirtelen egy gyöngyöző esőfüggöny falat képez körém, és korlátokat szab nyíló borultságomra. Megbántva egy fehér teret borít elém. Bárdként hasít a felismerés belém, mely megtanított közönnyé formálni képtelen repülésemet a szürke égbolt alatt. Magával ragadott és húzott a halál elé állni. Testemből a vér is csak por alakban hullott a padlóra, ahol valójában nem is én álltam, hanem ismeretlen, arctalan tetemek bomlottak és foszlottak szálakra. Jutalmuk az, hogy nem tudják már keretek közé szorítani életük múltját és jelenét.

Ilyenkor talán mégis meríteni kellene jövőnk fergetegesen gonosz tüzét!

Mikor kezembe vettem életem fekete gömbjét s a pokolra vetettem, visszaküldték hozzám, tudatva, már számukra is értéktelen lett beteges lelkem. Most reszketek. Össze sem tákolt padlómon, újra én térdelek. Kiszáradt torkomból felszakad sóhajtásom s e nyomasztó csendben felordít agyam. Fejfámra nézve nevemet olvasom, hideg márványt érint és borít el csókokkal ajkam.

Most üres, igen üres a tér, és üres az ember is, ha ennyire fél.

Éppen esett. Halkan kopogott, szétspriccelve pattogott ereszem alatt, és ajtóm előtt ott toporgott lázam, s lázas vágyam. Vágytam magányom, odakint esett, mert várták a halálom. Túllengett felettem sírásra görbülő szám nyögése, szomjaztam múlandó szerelmem. De tudtam ekkor már jól, önmagam egyszerű szíven döfése, ha nem zárom le szemeim.

Ha majdan utolsót rebben a pillám, ha lelkem lészen cikázó csillám, ugye beletemethetem utolsó vágyam hullámzó fürtjeit lelked fonatába? S ha ekképpen egymásba temetve maradtunk, ugye adsz majd csókot, egyszerűt, egy utolsót halott, vértelen ajkaimra?

Emlékem tudom, tudatodban halvánnyá válik, de néha remélem, előbúvásra vágyik, s kristálytiszta szívkönnyet csal majd arcodra. Az legurul rajta mosolyogva, valahol talán megáll, és újra indul onnan csoszogva, lelkem egy kis darabkáját magával vonszolva. Rájössz akkor, azért nem lehetsz mellettem, mert nem az én utam visz át téged oda, másik út viszi lelked majd a saját poklodba.

Süket e halotti csönd, mégis jajszó hallatszik a távolból, mert lelkünkből szivárog a fájdalom és a bűntudat. A szeretet itt már borzasztó kevés. Tiszteletet mutatsz, de áttetsző mondatfoszlányokkal hazudtolod meg valós mondanivalód, amire a szó igazán kevés és a tudatod sem engesztelheted ezek által. Nem tudod, hogy mit kívánj, mit érezz! Nem tudod, mire vágysz, s azt sem, mit is várj! Szótlanságod újra üres közönnyé maszkírozza arcod, könyörtelen vagy, magad által önmagad alázod, mert névleges áhítatod megmosolyogja a bűntudat.

Azt mondtuk, erősek leszünk, de mikor a még meg sem született gyermekeink szemrehányással illetnek, és démonok szállják meg eddig is roncsként remegő testünket, gonoszul kacagunk. Majd mikor belénk vájják csillogó karmukat, akkor felrobbanunk. Ágaskodik lelkünk, – már egymástól is nagyon félünk. Belebetegedtünk ebbe a félelembe. Miáltal felálltunk, darabosak és törékenyek lettünk. Szenvedünk, szép színek szállnak szembe, és szétpattant szemléletünk. Ha nem átkozzuk magunkat, ha máshoz sem szólunk, nem tudunk szabadulni rémálmainktól.

Vajon senki sem mondhatja el, hogy mi történt velünk?

Miért ne zárjam be hát a lelkem?

Hisz bennem a megszállottság ragyog, igazi énem mától kezdve nem én vagyok!

Ugye nem fogsz ezért bántani?

Ne csak próbálj, akarj is megérteni! És kérlek, ne félj tőlem, csak hagyj engem átmenni! Ígérem, megmutatom neked, ha netán mégis visszajövök, átmegyek majd veled. Túlvilági csókjaidtól még most is vöröslik arcom. Semmit sem tehetek ellened, bár viaszfehér arcod most is kezeim között tartom. Őszintén vágok most vissza neked, szavaimban nincsen élc, mert félelmeimről mesélnek. Oly szörnyű, oly furcsa dolgok ezek, amiket nap, mint nap átélek. Szemedben most betegesnek tűnhetek, de mikor majd benned is feltűnnek ezen érzések, nem fogod tudni, hogy inkább szótlanságot fogadj, vagy kitárd-e önmagad. Vagy egészen egyszerűen mindent feladva indulj csak előre, lépkedj csak bolyongva ez lélekútvesztőbe. A fájdalom lesz majd hatalmas és erős, ezzel lesz szíved telve, pedig e kínokon kívül másra is szükséged lenne. S hogy ne legyen elég, még rátetéz. Szemedre lehel párát, testedre dermesztő hideget.

Zátonyra kerültél, itt élsz. És esélyt adsz magadnak arra, hogy kicsinyes vágyaidat valóra váltsa az egykor fénylőnek tűnő jövőd. Nem vagy már képes sehová beilleszkedni, és kiveti gondolataid mindegyik rögös társadalom, túl nehéz vagy nekik. Pedig az biztos, hogy néha más hibája az, mi elfogadhatatlanná teszi valódi éned pillangószárnyainak kinyílását és saját tehetetlenséged fordítja kezedre ordítva bilincsed kulcsait.

Üreges hegyek hintáznak gerincemen, úgy vélem, akkora teher ez, amit nem leszek képes egészben elviselni. Pedig tudom, hogy hófödte csúcsokon mezítelenre vetkőznék, és sivatag forróságát tűrném most magam körül, – de értsd meg, – nem fogják engedni, hogy elszakadjak bátortalanságomtól. Most még jobban megrémültem, mert az éles fények felsikoltottak árnyékos szobám füstös falán, ha lehetne, vagy ha tudnék, felsikoltanék én is talán. Valami őrülten fáj, s ez a dolog az mi örökre befogja a szám. Ám ő teli szájjal rám vigyorog, mert akárhány életet adott is, azt mindig visszavette, hogyha fájdalmat okozott, azt is elnevette, mert árnyékok között is elmondta bánatát. Már nem tud ránk nézni, csak belénk, szólni sem tud hozzánk mással, csak a csenddel, és ez az a csend, ez az a szótlanság, mely felér a semmivel.

Bár mosolyogva ragyognak fel burjánzó gondolataim, sivár tó vízén kiszáradt agyamnak, mégis oly élők, oly eredetiek, hogy rózsaszín csillogásuk teljesen megzavar, s miként ártatlan gyermeki kacaj gügyögi fülembe átkozott voltomat. Tudom, hogy nem egyedül hallgatom, mert itt vannak mellettem mások, itt lebegnek ők is.

Csak nem egy mosolyt látok?

Arcom kényszeredetten torzul el, boldogságot sugároz, hazudik! A nagyból ekkor apró lesz, s a sötétség óriás. Megijedve bújnék anyámhoz, de eltaszít, újra eltaszít, mert ő viszont tőlem van megijedve. Talán csak alkalomra vár, és én is várok. Közben nagy sóhajtásokkal szakad ki lelkem egy újabb darabja, mit, mint vérző húscsomót koloncnak hajítva vetette szívembe rozsdás keresztjét, mikor ezt megtette, sírva hajtotta le a fejét. Bár belül az öröme volt nagyobb és kifelé volt csak ott a pecsét, boldog könnyei voltak, ezért hajtotta hát le, sírva a fejét. Ekkor elfordultam tőle. Látod? Úgy, ahogy most is teszem. Csak azt tehetem, hogy intésre emelem kezem, s ha e törődött mozdulatsort befejeztem, percekig csak állok, mert kékre fest a szürke égbolt, és megcsalatva várok…

…vívódásmentes tünemények kopáran világítanak, mint üres, fedetlen barázdált, hegyek – szomorú helyek ezek, szomorúak, mert bántóak. Csillagok ragyogását zártam el kezemmel, most is keblemen pihen. Bólintok nekik, épp, hogy jelezzem fejemmel, hogy szememben oly ordító lett a közöny. Lelkesen rajongtam a múlt időt, összedobált mondatrészek sem nyújtottak pihenőt. És bár okokat mindig keresek, először talán magamban kellene tisztáznom, vajon mi lehetne válasz, vagy mi lehetne felelet, mellyen megfordulva, mereven, higanyos táncom a latyakban, mocsokban fürödve vágyom, s várom, hogy ujjal mutassam magamnak, merre is van az a három néma szó, és akkor színük szólani fog agyamnak. Ébresztőt lehel majd rám egy édes női hang és nem lesz olyan rang, mi felette átleng, halkan zeng majd, csak halkan, monoton, mint üvöltőn a nyelvét vesztett, elnémult harang.

Halk, mély tónusokat vág hozzám e tökéletes csendben eltöltött idő. Magasból jött ide, majd lett velem egy nyúlvány az a pörgő, forgó maradvány, amit a magam képzeletében ércesen zengő, rengő, merengő főnek gondoltam, át-át húzva a selyemröptében megszakított, kissé figyelmetlen hölgyet. Szólottam neki, talán igyekezzen, míg el nem érem szintem alját.

Két kezem tükörtálat formáló csuprából eszem. Kiemelem belőle csüggedni látszó fejem, s bár ragyogni látja szemem, félek, elriasztja őt tőlem a félelem.

Zöld óceán mélyében megfürdettem neki az erőt.

Kinyílva felreppent, víznek permetét spriccelve,

Szusszanó arpeggio-ként szökellve,

Aprókat pattant, sirályok sikolyát ijesztve,

A perceket évekké összeillesztve,

Csavarodva és szanaszét tekeredve,

A gyász alatt aranyló tekintetet mímelve,

Bolyongva, majd célként varázslatot keresve

Cikázott, miután az égbolt alant remegve megállt,

S a hőségtől hidegre dermedve... elüvöltötte magát!

Itt mi színt képviselt, megterhelte őt,

S aranylón időt is szőtt, sőt!

Messzetájra borított idilli rőt,

S bíbor szitkokat is sokfelé lőtt,

Nyugtalanságában nem lelve kitérőt,

Nem lelve azt, ki hoz neki párt, vagy szeretőt,

Csak egyszerűt, csak megértőt,

Lelki húrokat lágyan zengetőt.

S ha meddő bűbájában tisztelet övezné,

Vagy ha értetlen örömében kezét kérné,

Nem biztos, hogy ugyanúgy értené, mint érezné.

Bár lehet, hogy esdekelve, könyörögve mégis kérlelné,

Hogyha csak halkan is… de elüvölthesse magát!

Sötét mozit vetített arcomra, csavartan körém torzult, lassan áthullámzott szobámon az émelygés. Felém közeledett, fénytelen aurával beborított, belém rondított, mégis megindította lelkemben a siváran pörgő homok emlékképeit.

A szobámban a hóesést felváltotta – egy rám óriási súllyal nehezedő, nyomasztó – pihekönnyű habzuhatag. Mi mást is hordozhatott volna lángolva magában, mint a szenvedést, hisz ősidők múltjában kering, engem is forgat magával. Leheletét látom, falamon kúszik fel, majd hozzám tapad és belém ragadva álvigaszt nyújt csak. Önként, – magamat teljesen átadva – rohannék vele, de összeesek hamar és elfáradt roncsként, de büszkén ülök. Véremmel oltom olthatatlan szomjam, majd felébredek, amiként szoktam, remegve arra térre csoszogok, melyet csak egész halványan világít fehérre egy távolodó fényfoszlány. Hunyorgó szemem megszokja lassan, s vak könnyek hullnak alá, áradatként mosva ki belőlem fájdalmaimat. Már nincs mit mondanom, gyámoltalan gondolataim gyémántok bilincseibe verik, öröklött nyomorúságomat.

Sodródok! Jövőm, jelenem s múltam csapódik egyszerre nekem. Szűkmarkúan szórja szerteszét gyöngyözőn csillogó, reménytelen életem. Kellemes érzelmeim nem különbek, mint nemes éberséggel leigázó lelki sivárságom. Szótlanságommal átverem önmagam is, pedig úgy érzem a nap ragyogása, kényszeríti rám az üvöltés fátylát.

Újra az emlékezés ideje érkezett felém, rám lehelte ideges remegését.

Zörgő végtagokkal éj csendjének ritmusára járom esztelen táncom, és várom, mikor olvad fel a hideg fém szívemen, mely fogva tartja boldog emlékezetem. Lassacskán álmaimat is elhagyom, mert bár lágyan ölel magához, mégis arcomba ordítja vétkeimet lelkiismeretem.

Néha az önteltség bűnébe esve úgy hittem, én leszek az, ki szerencsét vet, amit mások aratnak, de az éles sarlóvágások engem szaggatnak. Visszafogottabb lettem, mint sokan mások, de tanulnom kellett, mert úgy éreztem, kettérepedek s ha szétszakadok, eltűnök. Sokadik tévedés ez, mely bennem fogant, ezért halált köpnek rám ki nem mondott szavak. Nézem, ahogy párnámon, köröttem, fölöttem alvó arcok haldokolnak. Féltérdre ereszkednek, egymás előtt színt vallanak, őrültek módjára, hajukat szaggatva ordítanak, vagy csendesen szavalnak, zengik rögös ódáikat, felmarkolják kínjaik, gyötrik őket bordázatlan, marják őket vágyaik.

Éreztem, én is halott vagyok, de nem tudom, mikor és hogyan halhattam meg. Sírok, mert síromat látom, szenvedek, mert elporlad világom. Arcomat újabb parázs nem világítja meg, azzal a gondolattal játszom, mi utamban szabta meg első és végső léptem. Ez néha felrepít a fellegekbe, de fent repülve sérült meg jellemem.

Vajon micsoda káosz uralhatja most testem?

Úgy érzem lehetetlen, hogy már a dühöm is csak tehetetlen. Hogy kőtelen váramat felépíthessem és sorstalan vágyamat magasra repítsem, cigarettám elnyomva, esőáztatta képem szépítem. Így hát vaskarmokkal tépem, csak tépem és szaggatom. Majd a hideg képtelen éjre emelem, feléje két kézzel tartom, az önmagam által újra, meg újra meggyalázott tetemem.

Csendesebb zugot keresek most magunknak, fel s alá idegesen járok. Valami borzolja a kedélyem. Elhelyeztem magam, egyre üresebben ülök itt, mert senki sincs mellettem. Azt mondod, nem ismersz, persze, hiszen én sem tudom, hogy ki lettem, minthogy azt sem mi lesz majd belőlem.

Néha elhomályosul tekinteted, miközben előtted az írott sorok mosódnak össze, láthatod a könnyek, mik arcodról cseppennek, fentről peregnek, e papírra érve megfeketednek.

A baj az, hogy mindenki istene máshol van!

Hogy valóban isten-e, vagy tévedünk mindahányan?

Vajon ki tudja, kit vagy mit veszítettünk el, mikor emlékeinket öltük lélektelenül s velük együtt süllyedve temettük el, félelmeink fagyos figyelmét. Számolni kezdtük falaink repedéseit, mert tudjuk, már túl gyorsan múlik el ki félszeg.

Te sem vetted észre ráncaidat igaz?

Mint semlegesen félbemaradt csókok a múltadban, arcodat tiszta gyönyörrel gyötrik, szemeid sarkában gyűlnek össze és miként egy fenn pörgő repülő, felhőkkel vegyülnek. Saját füstjét okádva vigyorog, mert ez a munkája. Mégis mindig hidegen, távoli, idegen háttérben, mindig hátulnézetben áll feléd, fel, s leugrál és csak kényszerből képzelheted azt, hogy vidámsága átköltözik beléd.

Összeragadt most a tér és forrón gyöngyözőnek látod a jeget, tűz füstjét, mint párolgó vizet. Magad pártatlan, ártatlan gyermeknek képzeled, pedig kezeiden is sorsok futnak keresztül. Lerogynak, imára esnek térdre, gondolnak szépségre és arra az őrült hitre, amit te ültettél félszeg képzeletükbe.

Bennem is megnyílik e tiszta hit!

De újra nyílik általa életem?

Számban a szavakat, mit most mondanék, kitörölném, holott önmagam zsarnoka tör csak igazán felszínre s ha zsongok is, csak külsőségek törnek fel belőle. Ezt az elátkozott időt nem feledem el, mert borzongok mocskomban és hiszem, lassan nem tűrhetem tovább, hogy megszállottan szétszakadjak, verejtéktől ázottan. Már ténylegesen kevés, látszatra is csak átverés, mikor mutatok szépre. Vagy csak titkolózok, mikor szemem rebbentve csókolódzok?

Halálomat is szembe nevettem, mert lentről, visszasírva ő is csókot vet nekem, hív fentről a sírba, homokját velem építtetné, mosolya megigéz, parázna káoszra buzdít engem.

Nézd! Én is szeretnék sírni, melleden csüggednék boldogan el, vonaglanék, mint bárgyú neveletlenséggel teli torzszülött. Már vérrel áztatott létem sem segít, mert gyarló voltom még az igaztól sem menekíti e kínt.

De kínt vajon meddig követel?

Lelkemet cirógatva mi bűnt követtetne még el?

Bú vagy derű lesz, mire holnap ébredek? Mert bár szívós vagyok, de csendes és beteg. Sötét villámja felém táncol. Szólani nem szól, csak reményt vázol, mikor látja, ezzel semmit nem ér el, rám üvölt és némaságot érlel. Bennem szót, érzést is megköt, tőlem távolra mindent ellök, taszítja tudatom és énem, értékelem, mégis átkozom. Átkozom, mert általa kárhozom! Mikor őrületem vázolom, az mindenkinek fáj majd egykoron, mert ragyogó szemekkel is csak a gyászt hozom és vérezni fog minden kimondott, vagy leírt szótagom. Mindezeknek ellenére mégis nevető, bárgyú arcommal magam az élők közé sorolom.

Ha majd együtt a hálátlan gonoszt epekedve magunkba szívjuk, mert megváltásunkat rajta keresztül találjuk, sajnos velünk, bennünk van magányunk s bennünk van halálunk.

Tovább kattog mellettem idült belső órád, a távolból egy sejtelmes hang ordításként visszadobja majd hozzád, hogy jellegtelenül nemtelen és teljesen feleslegesen elutasító válaszod. Mert bármit is érzel, az tétlen és semleges. Áthajít e csendet derékbetörő kacagás, miként viszolygó arcokat látsz tükrében. Mikor fejem eltűnik egy hajnalon, mert a szépet is rossznak gondolom, a csodálat is megtörik majd egykoron, mindig szét-, másfelé szór majd, mert az érzés, ami belül vagyok, úgysem végződött volna sehol. És még mindig érthetően kusza vonalakat rajzolok, tudod, szavakká állnak össze.

Kíváncsi lennék arra, hogy ki, miféleképpen tekint majd – áhítattal, vagy félelemmel – mögéje?

Lesz-é vajon, ki kétségbeesve hozzá menekül?

Lesz-é kit átölel, körbevesz, láthatatlan fogja meg két kezét s majdan vezet?

Hirtelen lágy dallam töri össze a csendet. Azt, ami egykor fergeteggé vált benned, marja tudatod, és a való világra nyit kaput, ébreszt. Arcokat sem kímélő barázdajel ez, de értelmet fedez, felszakít, ahogy keblére húzza fájdalmadat, elhagy majd és érzéstelenít. Add hát magad e gyönyörlebegésnek, mert szebbé tehetne, mint ahogy azt képzeled, érzed, hogyan símúl arcodhoz, ha nyílik a szemed s ha dühöngsz is, ha bolyongsz is, csendesen ott marad veled. Most azt véled, értelmed oldja fel alkohol, így talán könnyebb elviselni azt, hogy bár vonzó vagy, mégis szürke és szennyben született szépséged rabolt. Szigorún szorítja szíved, több ezer éve él már benned, legalábbis súlyát annyinak érzed, mindezért többezer apró darabra vet szét téged. Távolodik tőlem is, ám te pedig ne mulass olyan jól, mert rólad is szól! És ha újra elér majd, ne hidd, hogy neked nem válaszol!

Bárcsak lehetnék boldog

és nyöghetnék, miként egy béna!

Bárcsak ne lennék ennyire megijedve,

vagy csak pisloghatnék néha!

Öreg, bánattal teli szemeim lezárva,

bárcsak megnyugvást találhatnék,

avagy lehetnék bűzös, fekete virággal teli váza,

de szívesen lennék önmagam alaktalan, eltorzult váza!

Hívó, berregő szóra kelnék,

borulna rám a szerénység, mint kellék,

befedne, mint frissen szőtt kelmék,

és tiszta kebellel járhatnék!

viharzanék, mint egy robosztus tajték!

Titokban törne fel csak az indulat, lágyan pihentetné alaktalan múltamat fényével a gyűlölet. Pedig már régen tudom, azt tesz velem, amit akar. Bárcsak bénult ajkaimmal remegve kinyöghetnék egy utolsó szép szót!

Hogy még nagyobbat taszítson rajtam, szörnyű öltönyt nyújt felém gyönyörűn mosolygó női lélekhang. Durva, posztóból varrott gúnya ez, melynek hibája a mintája. Mert bármilyen halkan szólsz is hozzám, bámulok csak üresen, mint egy felnyögő kölyökkutya, ha anyja forró öléből szopni kíván. Adj még egy rövid percet nekem! Mindjárt kész vagyok, látod? Már nem is nagyon remegek. Kívül már nem szenvedek. Nézd, figyeld csak hogy nevetek! Amilyennek látni akarsz, én olyan leszek! És még mielőtt elhagynál, kérlek, várj! Szeretnék adni neked valamit, mert rájöttem arra, mit is hagytál itt. Egy idegen, de talán nem reménytelen hit az. Megborzongok, úgy tekereg bennem, majd lassul, megáll, s felvisít, ahogy tovarebben. Sérült sziklarepedésbe zárt, s miután köszöntőt szavalt, tudatta velem, hogy elméd és elmém is teljesen összezavart.

Súlyokat vetett ránk, vagy már nem emlékszel?

Lehet, hogy csak játszott?!

Hogy csak ártani akart-e, vagy gyilkolni, az valahogy nem igazán látszott. Fagyos arccal bámult, csak végig, ha fenyegettem, nem változott akkor sem, mikor arcába nevettem. Teljesen mindegy volt már, a fontos a kín, mely szaladt bennünk végig, mint párhuzamos sín. Berozsdásodott testünkön átlép, kacagva néz vissza, neki jó volt ez a játék.

Még mindig azt hiszed e látvány szép?

De vajon őszintén egész-e, vajon szül-e szépet a képzelet még?

Tudod, talán ha szebb lenne az, ami igaz és az élet nem lenne számító, ravasz, akkor lenne talán egy kicsit kevésbé fájó az, ahogy a tudást szomjazod, mégis fennkölt tudatlanságod változtatja meg testetlen alkotásaid. Egy ostoba fénycsíkban álmodsz.

Szépülnél talán, vagy csak vénülnél?

Szépek sírnak rajtad, a búsak bölcsnek gondolnak és újságok címlapjáról kacag ránk az indulat. Ébresztő telefon csilingel át alvó agyadon, a társát kutató szomorúság az, mikor felkacagva rád mutat egy kép a faladon, mely pontokat kapar és egy rossz, poros sivatagot takar.

Most én is várom, hogy ügyetlen gondolataimból szülessen valami ép, egységes egész. Talán tényleg elhiszem, ha szépre tekintek, gondolok, nem is lesz ez olyan nehéz. Pedig azóta vagyok teljesen érthetetlen, amióta gyermeki testem élve született, de már akkor haldokolva szenvedett.

Lehet, hogy már akkor nem akarta ezt a gyámoltalan életet, és eképpen védekezett?

Idegeket, mint feszülő húrt nyújt vonagló testem, az őrület az, mi belém bújt, mert mint más a hiú mesét, már én is elítélem az istenített erényt, mely úgy forog fönt, mint a földön álló pilóta gondolatai. Így csupán tüzet köpök rád, bár szám zárva. Félelmet vetítek, verítéket küldök homlokodra. S amint élvezetektől megremegő köldök, benned gyengéden szétterülök, vagy fenyegetőn megfeszülök, mint egy éjszakai lepke, kit tűz édesget, melege dédelget, de lángjához érve, esetlen hullik a mélybe. Remeg, mert teste rég meg van égve, remegek én is, mert lelkem látom helyében.

És zuhanok! Árnyaim mellett a földre érve fájdalomtól gyötörve állok fel és próbálkozom újra.

Vajon mikor hullik le színpadomról e mindent homályba burkoló magasztos lepel?

Történik-e majd egy csoda, ami előtt nyomorult arccal inkább földre borulok, négykézláb állva, magamat szánva, mégsem kényszerből könyörgök hozzá?

Talán csak áhítatom az, mi jól esik nekik?

E feneketlen nagy kaland térít meg, vagy el engem is, mint ahogy másokat is becsap?

Szél éles zengése ráncot karcol arcomra, vért okád rám torkából s gégéje ércesen kacagva túltelített félelmeim magával ragadja. Már karnyújtásnyira vagyok tőled és magamtól is távolodok. Széthajtom a testemre tapadó szirmokat és az olajtól fénylő nemes alakomat körbe ragyogó hold feszít belém kellemes karmokat. Fájdalom gyönyörétől megremegő hangomat szellő korbácsolja, vihar teríti szét, eső markolja fel, majd olcsó nap szárítja. Hitem kérdéseit hordozza, fakó képzeletemmel játszik és kárhozat tárgyává tesz. Szelíden suhan el mellettem, szép csöndesen megszólít, csak hogy fájdalomsugár kússzon fel mellemen. Örömmel hallgatom, hogy felszakadó nehéz sóhajom elér hozzád és bekerít. Magamban ülve rajtad gondolkozom, milyen szép is őszülő lelked!

Hangja csobban, csendülő szivárványt várt, kinek idegen nyelvén szólalok. Érdekesen folyik számról e szózuhatag, s levegőre érve halkan összeroppanok. Csendesen csak előre nézek, belül érzem, üvölteni volna jó, de akkor megszólít, hibátlan fogsorával gyöngyöt kacag nekem, énekek hangjával repít fülembe egy megkopott dallamot, mert rájött, hogy lelkem csillog ugyan, de tépett, szaggatott.

Vigyázok, nehogy megsértsem rossz álmodból ébredő tested és lelked, hát eltemetem emlékeimet.

Mikor emlékeim eltemettem, az eső s a hó csendesen szitált, és szalutálva szaladt lefelé a hold is, mert mi rám várt, az bú, bánat és nyomorúság. Megalázottá válva mi mind, ahányan fekvő mezőn állva bűnbocsánatért esedezünk, azért bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk.

Mikor emlékeim eltemettem, ócska varjak károgtak felettem. Zúzmarásan fagyos leheletem fénylett a hold megmaradt fényében, mi felhők közül kiszakadt. Mint fénybuborék szemem szélén szétpattant a könny, amely borúsan csordogált, mint fényalagútban a bűntudat, ami mint megőrült emlékkép nyomasztja múltamat.

Mikor emlékeim eltemettem, a csend volt síri, a zavart elme süket, némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket isten felé, mert kirótta ránk a kegyetlenség láng nélkül izzó fáklyáját.

Mikor emlékeim eltemettem, fehér tejjel meghintett a múlt, arcomra szomorú ráncokat vájt tavaszra vált gyászom. Megróttam az átkaimat, mit szerteszórt a mély tisztelet, bár barázdált, rőt szeretet, mégis halált kiált az ismeretlen, ami felvértezett. Semmi más nem maradt nekem, csak az üres emlékezet...

Megpróbálom, bár úgy látom nem lesz benne köszönet. És te is velem próbálod újra, pedig kisírt szavaidban túl sok még az elvhű gondolat. Sérelmeidről panaszkodsz nekem, holott tudod, hogy önző zokszóvirágzásod csak egy káosz buja rejtelmét fárasztja felém, mely eszmei múltad lényegét rejti csak megrögzött félelmeid mögé. A színfalak mögött bugyuta arcoddal felveszed világod sérelmeit, önmagadat gyötröd csak harcoddal, mert e sok életedbe nyomuló közhely negatív boldogórákat ad át neked.

Mikor világok között ugrálsz és nem találod az igazt, felemelt fejjel, de csüggedten mondod majd valódi nyelveden, – mely számodra is köpedelem, – „Fel sem tételezem, hogy szép lehet az, mi nyomaszt.”

Őrültnek kiáltod majd magad, keres, talál, repít majd egy rothadó, bűzös gödör felé a vágy, ezért karácsonyi fád felakasztott dísze is te leszel. Ezüstzsinóron csüngsz majd, hóra sápadt arcod is jól mutat, mert a kívülről beszűrődő fényben családod rajtad borzasztó jókat kacag. Talán a halál nekik inkább jelent megváltást, mint neked, bár te azt hiszed, magadnak szereztél ezzel igaz örömet. Szürkébe, vagy talán még szürkébbe öltöztet az a paradox tény, hogy mára csupán bálvány a feszület. Emberek kézimunkája, mely megcsalja szemeidet, nem is nagyon figyelsz rá, de vonzza eszement tekinteted.

Mégis, mintha értelem beteg szikrája csattanna, agyad kattogva, berregve nyílik. Matt egy díva leng körül és bár nem is érted, fénylik a csend. Majd igéző dühödet fullánkokként köpöd szerte a világ égtájai felé és megrökönyödve veszed észre, hogy korlátlan szabadságod azonnal falak közé zárta egy, az őrületbe kergető időszámítás.

Most, hogy meggyújtottam egy szál cigarettát, a borzadály ruházza rám rothadó erényeit s ezt pillanatnyi nyugalommal költözteti belém. Lehet, hogy nem élsz ezzel a boldog lehetőséggel, mégis tüdőd apró zsigereiben érzed, leszívott füstöm kellemes merengését.

Felvezetem neked az őrületet. Túl könnyű kezemben a toll, amely ír, és ez a toll bizony néha felsír.

De mit is mondjak el?

Hogyan is mondjam el?

Azt hiszed, tudom, mitől tajtékzik fel a lelked?

Remegve kérdezed: szeretsz?

Persze hogy szeretlek! De sajnos ébresztek problémáid valódi okára. Tovább engedlek a szomorúságon és most együtt szárnyalunk. Pedig tudjuk már jól, pillanatnyi örömünk beárnyékolja majd az a szatellit, mely kínjaink ordító közönyét vágja felénk.

Annyira rettegsz! Félsz hogy elutasítanak. Félsz, hogy hanyatlani kezd szellemi valód, félsz, hogy felrobbansz, s ha robbansz, összetörsz majd, összeroppansz. Határt kellene már húzni a mértékletesség és a vágy mosdatlan értékei közt.

Tudod, én tegnap robbantam. Fájdalmaim testemre sugározták ki őrületem terhét. Nem tudom, hol és hogyan végzem majd, de nincstelen egyházam biztos nem avat majd szentté, mert már most a saját poklomban vagyok, ahol rövidesen a magam által kreált Luciferek játékszere leszek.

Beléd is őszinte sírással hatol e pokol, úgy hiszed, majd megment és porlasztja a lelked, de ha e nehéz terheket nyakadba vetted, taszítanod kell külvilágod, mert külvilágod is taszítani fog téged.

Mégis szeretsz! Igaz gond rejtőzik ott, hol mindenki túl könnyen dobálózik szeretetével és e szeretetérzés lassan üres fogalommá válik csupán.

Mindenki félvállról vesz téged – legalábbis így, ezt érzed. Talán ha egyszer igazán körülnéznél, rájönnél, hogy nem mindenki használja ki önkényesen szétzilált életedet. De nincs hozzá garancialevél!

Mikor magamba nézek, Harlekin mosolyának szomorúan terhes remegését látom. Én már nem zuhanok lefelé, én már odalent vagyok. Sajnállak téged, sajnos hosszú zuhanásod megkezdődött már gyermeki szemed világranyílásával.

De vajon ki, és milyen jogon korlátozza?

Sokszínűn ragyogsz, csillogsz, pepita vagy. Fekete és fehér. Túlnyomórészt fekete, túlnyomórészt fehér.

Ki gondolta, ki is gondolhatta ezt másképp?

Maga az élet az egyetlen hiteles fajgyűlölő, mert megvetéssel illeti a világ összes emberét. A halál kinek megváltó örömmé válik, kinek a rettegett káosz. Ha netán túl életszagúnak találod, a legszebb dolog, mit tehetsz, hogy gyorsan hozzá, vagy inkább rászoksz.

Hidd el, egyszer túlfőzött teád leszek. Esélyt adok neked, hogy szétcsattant vénádba lökd a szered, érezd át, ahogy szertefutok benned, mert én leszek az őrülni és kívánni való ajzószered. Vonzalmad sápadt arcél csupán a hónak zengő esésében és egyenes vonallá válsz, amint egy kicsit is elfordulsz. Gépek vigyázzák minden mozdulatlan lépted, talán agyad gyéren gyermeteg szüleményei ezek.

Újra elmerengtem azon, vajon kinek van esélye túlélésre, mikor majd istene elfordítja róla szemét? Mindenkinek saját hatalmassága a legönzőbb. Elvárja, hogy tiszteljék, elvárja az áhítatot, de ha bajban vagy, ő az utolsó, ki nyújtaná segítő kezét. Már nem kérdez, nem faggat, mert önmagán kívül senkivel sem tud beszélni, mert csak sajátmagával tud eltelni. Problémáid megoldása tehát másra hárul: rád! De adakozz csak, neki erre van szüksége, csupán a lelked akarja, nem mást.

Lopott vallásokba keveredett hitünk!

Tolvajok volnánk hát mi is?

Kenyeret vetünk nagyképűen az éhezők tömegének, miközben tekintetünk elkapva felkacagunk, nyomorúságukból vicceket gyártunk, – olyan jól elszórakoztatjuk magunk!

Hát mivé lettünk mi valójában? Vajon minek is képzeljük magunk?

Lelkészetek hangosan kiált csak, de keze törne, ha nyújtaná, és míly jogon oldoz ő bűnt, hisz ugyanoly bűnös, mint én!? Kinek tesz ő szívességet, mikor ordítja fáradt gyülekezetére közhelyeit?

Furcsa párbeszédbe kezdtem önmagammal, vadállatok szerénysége táplálja igazi dühömet, mert legalább annyira gyűlölöm, mint amennyire fárasztom magam. Tudom azt is, hogy gyűlöletem táplálója öntudatra ébredt irigységem. A baj talán nem is az irigység maga, hanem az, hogy túl gyorsan talált talajra a lelkemben. Meghasonlott bensőm irigylem, mert bármikor egyedül lehet. De ő is irigyem, mert társaságért csak a magányhoz mehet. Ha nem lenne lehetetlen az a kérése, hogy ne csak belülről, hanem kívülről is csodálhassa meztelen testem és ha megtette, csillogó szemeivel vihesse magával haldokló bőröm egy darabkáját, talán akkor megnyugodna.

Székre ültettem magam, mert fájdalmat okozott nekem a tudat, hogy nem létezik az a tükör, mely megadná nekem, hogy belső látásom párás szeméről lemoshassam rászáradt könnyeimet. Vékony, remegő végtagjaim pörölyként sújtanak le izzadságtól nedves széken tekergő, összezúzott testemre. Mikor birtokszékemről leestem, bizton emlékszem, bár tudatom zárva volt, hogyan vonszoltam magammal szenvedő öntudatlanságom.

Már nem vérzek, átfagyott tagjaimban meghalni készülök. Szívem egyre lassúbb dobbanásai szétrepesztő fájdalomként hasítanak éket lüktető dobhártyámon, mégis felkacagok. Nevetésem egyedüli csodálója kiközösített, öregedő testem.

Szeretném, ha valaki néha kézenfogna. Szeretném, ha valaki vezetne e reménytelenségben. Csak egy-két utcát sétáljon át velem! De kitől is várhat segítséget mosolygó arcom, mikor szülőm is, – mint banánhéját majom, – húzza-nyúzza, szaggatja, idegen, számára naiv, érthetetlen és értelmetlen, bennem újra virágszirmokat építő, derengő márványod felett orkánként üvöltő, mégis lágy csendes szellőt.

Be akarom zárni magam.

Csak egy pár nap, vagy csak pár perc?

Próbáljuk meg! Gondolkozzunk most együtt egy kicsit. Pusztuló helyen élünk, mit értelmetlen környezetünk nap, mint nap megaláz és elutasít. Mindenkiben forr a gyűlölet, harácsolva hajszolja az anyagi javak erkölcstelenségeit. Konzervatív, vagy liberális szólamaikkal próbálják előtérbe tolni üres okoskodásaik buta, értelmetlen mondanivalóját. Olyan csodálatra méltó látvány, ahogy peckesen sétálnak, egymás tekintetét is kerülve, „gyönyörű” elveikben minden igazi másságot eretnekségnek üvöltve.

Be kellene fejeznem. De nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e. Fentről a nap sugarairól szivárványszínű könnycseppek hullanak telítetlen arcom gyermekkori ráncai közé. Azt hiszem, öregnek születtem! Sírva születünk és rémülten halunk meg. A könnyek állaga ugyanaz, de vajon miértje tényleg annyira különböző, mint azt váltig állítjuk?

Netán születéskor, kinek jut eszébe megkérdezni:

„Ni-ni, csak nem egy újabb halál által elítélt”?

És az üvöltve szenvedő, véres kis csomótól, miért nem kérdezi meg azt senki, hogy miért jó neki végigszenvedni az életét? Azért, hogy utána, mint megváltást könyörögje valakitől a halálát?

Vajon miért látok mindenhol vért?

Valaki mindig véd bennünket, ringatjuk magunkat s ráznak nézeteink. Már megint esélyünk vesztettük. Ránk eresztette hatalmas függönyét, itt állatias farsangok örömittas tagjává válva morgunk s hörgünk csak. Tudatunk irányítója saját élvhajhász életösztönünk lett.

De létre érve ki mer megcsókolni kit?

Vajon ki lesz az önzés következő áldozata?

Most rossz és bűnös, nehéz és fáj! Fáj, ahogy pislog a szem, és nyomorult, ahogy remeg a száj. Miért menekülünk oly nagyon a lélektelenül végrehajtott testi szerelmekhez, amikor az érzékek nélküli másodpercek falai mögé zárva nyögéseink őszintének tűnnek, de fájdalomittasak csupán?

Ha a jót kapjuk, a mégjobb kell. És ha a mégjobb is csak jó, a legjobbat üldözzük. Szenvedélyünk kínná válik és gyötrő az ismeretlen utáni, szeplőtelen vágyunk. Gondolatok szaporodnak bennünk, mint terjengő dallam, megfogantatásuk pillanatával a fokozódó rémület oly erőssé válik, mint merengő tekintetünkben a révület. Két finomított mozdulattal egymás felé közeledő ajak vagyunk. De mielőtt őszintén összeérnénk és egymásba fonódva zűrzavart találnánk csak, félresiklunk, csókunk moraja az arcon kúszik szerte s a szem is remegve nyílik csupán.

Újabb megvető, pimasz grimasz. Ez egy újabb lekicsinylő vallomás. Lehet, hogy valaki olvas művészetünk lapjaiban, a félő az, hogy ez a valaki egyszer igazán mögéje tekint és igazán mögéje lát. És mint fojtó, feszítő lánc, újra meg újra visszaránt.

Szállj be hát most te is e furcsa pörgésbe! És mint őszinte jellem, vedd észre, ha fáj és érezd át azt is velem, mikor hódolsz majd nekem. Hajbókolva, rémülten suttogsz, és tudni fogom, legalább úgy gyűlölöd magad, mintha saját bűzödtől fertőzött közeledben landolnál. Formád kecses most, de nagyon képlékeny, combjaid közé hatoló kezeid élvezeted legcsekélyebb eszközei. Magadhoz térve gyűlöleted szítod fel, és pellengérre állítod tested, pedig hidd el, talán nincs is miért.

Életfüggővé váltam! Higgyem el, hogy ez a legjobb kábítószer? Arcomra mosolyt csaltam ugyan, de szemem üvölt, s a lelkem okád. Idegrendszerem irányítója most a félelem és az életem lassan teljessé varázsolja bennem újra a káoszt. Zavar a fény és bánt a sötét, levegő kellene, mert mindent csak félig érzek. Mi köröttem történik, pantomimjáték csupán, némaság mögé rejtve minden nyomatékos gondolatot.

Dühöngve dagadttá duzzad bennem fertelmes és még fertelmesebb tályogja lassan felszakad, borzadály rád néznem most bensőm, mert bizony furcsa jelet égettek rád!

Leolvasztja melledről az inget, szemedről lerántja a leplet az arcodba csorgatott nyálzuhatag. Vér özönlik tetoválásod minden pólusából, reszketnek végtagjaid, a hideg rázza lenyúzott bőröd. Menekülsz, de rádvirrad az éj. Ragacsos masszája a pocsolya aljára ránt, bűzös lével lett teli torkod és szád. Felnyögsz, férges tartalmát üríted, hanyatt fekve folyik homlokodba összetapadt hajad. Görcsös szorítása lazul és engedi recsegve tágulni koponyád.

Hogy felejts, azt ugyan senki sem kéri! Hogy tisztelj, csak ha viszont tisztelnek! Akkor szólalj újra, ha fáj már a magány és ha hiányom nélkülözésre kényszerít. A gyönyörből született, bár sajnos koszban és káoszban elfülledt, – szüleid által családi szentélybe kitiltott, – olcsó látogatót teremtett vissza a tested magjából született gyermeked. Majd ha már nyomorra ítélt lelki magzatod nem vetíti a boldogság fátylát megöregedetten csillogó szemeid retinája elé, akkor jön el érted egy újabb pozitív sértés szülte ádáz hajsza.

Megcsillanthatom ugyan az ékszerek csodálatra vágyó, ragyogó mivoltát, de másfél éves gyermeki szerelmem nem érti, vajon kiben több e büszkeség szépsége. Apró, városi örömök születnek bennem.

Hagyj hát végre békén anyának, nőnek, asszonynak nevezett, boldogtalan szörnyeteg! Hibáid tömkelegét zúdítsd végre másra! Rémült borzadállyal tölt el, ahogy vonszolva bűnöd csörgeted fejemben. Haldokló csilingelésem elhal bennem is, értelmed megvetem és kivetem magamból a feléd irányított alázatomat.

Gratulálok! Jól kitettél értem!

Világok törik porrá, ahogy bentről szőke szivárvány szökkenne kifelé, mely sikítva szertevetné kudarcaidat.

Elindult a gondolatfolyamat, ömlik ide, foltos mezőre e fájdalomzuhatag.

Ne érj hozzám! Gyötrődöm! De megújult erővel, fejemet lógatva beletörődöm, hogy egy mesefigura vagyok csupán és ebben a mesében nem én vívom ki a győzelmet, mert tudom, az utolsó csatában én leszek az első, ki véresen elbukik. De mielőtt földet érnék, porrá válok, poraimat messzire repíti egy kellemes, tavaszillattal teli, langyos szellő.

Talán nem akarom érteni, mit tenyerem nap mint nap közvetít felém. Azt, hogy valami hív! Olvasom lapjait, nézem, képként tartom magam elé. Szörnyszülöttet látok s e szörnyszülött torzzá maszkírozza barna, bozontos fürtjeit létvirágzásomnak.

Most a halál nevet rajtam. Egyszerűnek tűnteti fel csillagok közül lecsapódó üzenetét, mely szerint nem is utál ő életet, csak őt teremtették a szükséges rosszá. Hát ne gondoljak rá haraggal, hisz csak végzi a dolgát. Ha tehetné, megosztaná bárkivel rengeteg, szép tapasztalatát.

Mégis félelmemben nagyokat nyelek és azon tűnődöm, vajon melyik lesz az utolsó, nekem feljövő, égnek sötétjét ragyogásával betöltő hold s ébred-e még holnapra nap?

Rám száll-e és a félelmem alábbapad?

Emelj hát magasra, hagyj ott lebegni, hadd kiáltsam lefelé és felfelé magasztosnak ítélt gondolataimat és hadd kezdjek forogni magam körül, miként apró bolygók milliói. Ha netán gyönyörömben összepiszkítom magam és elcsúfítom világom, termékenységem magjaival, hangjaival, remélem, kórszagom nem terjed tovább saját határaimnál.

Kimosott agyam üresen lüktet koponyámban. Azt hiszem ennek az élménynek is vége. De oly nehéz kivágtatni a bíborerdőből, mert egyik világ sem maradhat rózsaszín. Mindenki szakaszosan mozog, billeg csupán s a feldobott hólabdák sem jutnak már tovább, széthullanak, szétfolynak kezeim között.

Két térden vonszolom magam az út szélén. Ki meglát, elfordul, megüt, vagy belém rúg. Halálom után ölöm majd őket! Isten! Most szólalj belőlem!

Nem kinyilatkoztatás-e eme borzalmas vallomás?

Vérrel itatott parfümök édes illatával kenem testem, mert őrülten hív a mélység és zuhanok csodás állatai közé. Csattanok, de nem érzek fájdalmat.

Míly furcsák is e többi teremtmények?

Vízeknek kék tükrén át, bámulom őket, felém fordulva döbbenek, hiszen arcuk egy az enyémmel! Állok, pedig állandó mozgásban vagyok – a szemük nem csillog!

Acéldelfinek támadnak, porcellán-ragadozók csupán, akik vízhabot préselnek át tüdőmön. Velük csacsogok hát tovább és ámulattal tölt el, míly csodás is ez a légnélküli, iszapos, kormos, fekete világ. Ajándékba kapott álmaink kiszabadítják felsértett szívünkből lelkünket. Golyó ütötte sebeken keresztül szárnyalunk, szárnyunk a múlt adta utolsó varázs.

Míly ostoba is vagy ember!

Gyönyörű filozófia folyik ki természetes életünk kezei közül, csodálkozzunk rá hát őszintén a felkelő napra! Mert halott emberek akartunk lenni és tényleg halottá váltunk!

Rengeteg pont vagyunk, de papíron csupán egy az apró mindenségben. Bámulunk a könnyű fénybe, könnyeink kergetjük a végtelen éjbe. Szegényedő életösztönünk halkan csendül csupán és belénk hasít a felismerés, hogy semmi más nem történt, csak magunkra uszítottuk saját haragunkat. Azért büntet, mert legkeményebb zsarnokunk ő. Megelőz bennünket az üldözött ember bűne, de az üldözöttek is mi vagyunk és tudatosan arcul csap a nyirkos szél, mert tudja, aki velünk együtt lép, az fél. Fél, mert felmenője az, aki belül tépi és darabokra marja.

Vért ont belőled a kimondott „nem tudom, s nem igazán”, rémülten nevem kérdezed, nevetve üvöltöm arcodba: „Semmi!” Egy nap rájössz, egyetlen menedéked lesz annyi sírás és szenvedély után, ha ketrecbe zárva, a hideg észak felé viteted magad.

Mások kiáltják majd: „Vigyázz! Az őrület int!” Ám te tudni fogod, azért őszinte a hideg, amiért éget a hazug, csalóka meleg! Talán megöl, és fejedet véteti – ám tegye! De mindez ne félelemből vagy büszkeségből legyen! Hisz így is, úgy is halott embernek kiáltottad magad. És már nem vagy más, mint olcsó, bűnös szóvadász, ki más nyelvén nyögi imádságait.

Tegnap láttam a sorsot! Az arcomba nevetett. Alkoholmámorom kitisztult kicsit, mikor ott állt velem szemben és nevetett. Oly jóízűen kacagott, hogy eszelős szemem s szám rángatózott és fel-felnyögött szétszáradt torkom.

Rohangálok, mint olcsó panzió falán a svábbogarak. Milyen érdekes, hogy ők nem állnak harcban egymással!

Vajon ki fektet utat nekik?

Rettentő lakomát miért rendez nekik e förtelmes társadalom?

Nem akarom, hogy engem is megcsonkítsanak! Kijövök hát és meglátom, játék volt csupán az egész. Olcsó reklámneon tart szemináriumot most nekem. Érdekes így a szikrázó üvegen át. Talán még van benne egy jó erős, nyugodt adag. Tudom, nem lenne baj, de a tompuláson kívül már minden olyan nehéz. Olyan lágy az ajkunkhoz emelt pohár. Italom gyöngykortyai dalolva szaladnak garatomon át és ragyogást sugároz arcomra az őrület.

Reggeli remegésem éjszakát varázsol rám, naiv hittel bizonygatom magam felé önzőn, hogy hamis az, mit más rutinból szónokol.

Csendesen hörgök feletted, lihegek, és nyálam cseppen beteges arcodba. Valami rejtélyes, vad vád támad hátulról rám, tarkóm tájékán görcsös fájdalom hasít ketté. Tudatom legmélyén turkálok, csak vívódást találok. Szomorúan bentebb tekintek, majd elszörnyülködök ürességemen és süketségemen.

Most tört rám az újabb vakság. Szakítanom kellene magammal, mert sehová sem jutottam. Egyedül a félelem birtokol engem. Ajándékba kapott tollaim özönét repíti messzire a bennem forgó, fortyogó szélvihar, gyöngyökké formálja őket, ez által távolra tolja tőlem igazságomat.

Az elmélkedés kertjében ülök. Szép, csendes temető ez, sírhantokat emel, hogy ekképp óvja egymástól a lelkeket. Bizony távol vannak s hogy üvöltve társalognak, hát bocsássuk meg nekik.

Valaki keresett tegnap. Őrült üzenetét gyilkos szándékkal hagyta itt nekem, rémületes volt. Agyam fékje csikorgott, fagyos félelem füstölte a gumikat és szememből lassú fékolajként indultak el könnyeim. Fegyvert rántottak, rám irányították fájdalmaim csövét. Ijedten meredtem eme arzenálra és bénultan vártam remegésemet. Nem tudom, mennyit várhattam és nem tudom miért nem hagy végre békén e félelmetes, furcsán idegen halál.

Erkölcsösség játszik velem, – egy kést vetettem papírra gyorsan. Száguldott felém. Úgy éreztem, boldog félelem és boldog őrület ez. Kezdődik újra e nagyon rossz játék, ahová bebocsátást kér élet és halál. Ha viszolyogva is, de belemennek, hogy bolondozzanak, mókázzanak velem, miközben közeleg a tudatlanság nyűge.

Nézd csak! A valaki felvetette aggályait! Egy másik, hírnevet harácsolva rángatta bele társait. Megérkezett, nincs helye a szónak, már az egyenes vonalak is kusza össz-visszaságban szaladnak és rémes csendjük csapkodó szalagokkal tölti be a teret. Felemelő érzés ez! Mert már nem mozdul, csak felsikolt a fény. Csóvát köp, ahogy beterít.

De vajon miért nem ad levegőt? Vajon miért hideg csókot ad csupán?

Mindent undorral tesz, ami szépnek tűnik, bagatell álca lett. A hősiesség csendes falfirka, mely füstös téglákon lépdel át. Kerget és űz most, már nem csak átsuhan a rémület. Csendes e lágy dallam, szép, erotikus dallamfüzér.

Közeledik vajon az újjászületés?

Érzem, miként falnak fel vágyaim. Kézen fogva sétálok most Dante-val, érzem, manipulált pokla kínjait. Keleti érzelmek ezek, ingadozó lábakon álló tényekkel alátámasztva.

Néhány száz papírra vetett, mocskos szóindulat csupán a vágy. De Sade kegyetlensége olcsó ponyva maradt, kinevetni való, beteges képzeletlevél.

Magamra vigyorgok, téged látlak a szememben és felsír a önpusztító magzat testemben. Híven könyörgöm már megváltásomat, de; „Nem kellene újabb” – mondod komolyan. Leborítom csüggedő egyéniségem fejét, mert merevült részegségem mögé is befészkelte már magát a magány és felsír. Azt hiszem, nem létezik az én és istenem átokként köpte életemre igéit, pedig csak esélyt szerettem volna az álmaimhoz. Mégis mindig elárul valami embertestű rém-szenvedély.

Keresem az utat agyamhoz, de valahogy arcomtól tovább sohasem jutok. Pedig milyen szívesen belemártanám karcsú ujjaim nyálkás, híg velőmbe, miközben nézném, eleven bőröd hogyan nyúzod le csendesen magadról. Érzem, a kín tohonya jelképként nehezedik rád is, ha magadról kell szónokolnod. És mégis, nyálunkkal keverve okádjuk egymásra, tűz rágta szólamainkat.

Mástól kérsz tanácsot rólam?

Inkább merülj el bennem. Irtózatos élmény lesz tályogoktól nyálkás, szomorú testem. De mindeközben bariton hangon énekelni fogok neked, hiányod miértjéről mesélek. Tudom, hiábavaló dallamok ezek, és hidd el, engem is ugyanúgy próbára tesznek.

Tartottad már kezedben mások sorsát?

Én a sajátommal bajlódom már rég. Nem kell kimondanom már hibáimat, hisz bátran megteszik ezt helyettem mások. Jogok nélkül ugyan, de oly élvezettel teszik, hogy remekbeszabott utálatuk levegőtlen búra alá zár.

Oldalra pillantok – megrezdült a tér. Selymes, de szürkén gonosz ez az eget beragyogó indulatfüzér. Két kezem közé hullott, miközben végigfolyt vonagló testemen, ahogy belém szállt eme a rettenetes kéj. Virágot formált belőlem, mely gyors ütemben szárad. Egyik felem kemény, rideg acél, másik száradó, korhadt faszilánk, mely most is pereg rólam. Szenvedve csúszik lefelé életem gömbje, a tudatom halványan érzékel csupán és nagyon, de nagyon régen fáj már.

Kegyelem! Kegyelemért szól e fohász. Van, ki imát halkan mormol, én ordítom és tudom, közelebb vagyok most már.

Vajon hol a béke, merre van e homályos békesség?

És miért mar mindig a másokhoz taszító, ékes szólamok nyájas hazugsága?

Elhatárolt életem harangoknak hangjával és haragjával szakad szerteszét, nem fűzhetem sajnos tovább. Tizenegyszer szól, tizenegyszer szakít most szét. Gregorián hanghullámokon repülök, a semmi csúszik lassan felém. Remegő csókomat újra várja testetlen fiam, homlokára rónám föl csak nehezen, csak bágyadtan.

Táncolni szeretnék most veled, de magamban forgok, mert nem lehetsz itt. Elképzelem, ahogy szép hajad hollófürtjei homlokod alá, szemedbe hullanak, de félek, elszürkül e kép. Pedig súgnám füledbe: „Kérlek! Szeress!”

Mégis oly mocskosnak érzem magam. Bár nyíltan éltem, mégis világtól zártam el világom.

„Kérlek, most nevess!” Mert mosolyod megment, felemel, háttérbe szorítja tán múltamat. Életeket nyújtasz nekem, talán én is nyújtani szeretnék neked valamit, de testem remegése most már feldühít. Az eső sírása van most mögötte s nyomasztó lett áztató csöndje.

Hát tényleg nincs tovább?

Nem tudom, mi lesz most velem, velük, velünk?!

Talán holnapra mindahányan megszépülünk,

ha mégsem, hát újra befelé menekülünk,

vagy megfáradt testünket sírunkban pihentetjük, mert elvesztünk. De az nem lehet, hogy tényleg vesztesnek születtünk...