Kőhalmi Levente: Tisztán

Tegnap meghaltam újra!

Életvizem palackja homokszáraz,

miként tévedéseim útja.

Totemek megvadult tánca

mellettem csak ócska álcája,

torz bensőmnek koptatott mintája.

Hullafolttal érkezett ez éj,

s lehelte bőrömre titkait.

Apró ajkáról, mint női szeszély,

szaggatta szürkületnek acélláncait.

Mindent feldúlva jött éjszakai fény,

tánca simítva bőröm ráncait,

meglátta bennem mi erő s erény,

midőn vázam leokádta húsruháit.

Álltam acélszín meztelen,

s a köd eszmélt először rám,

majd hold táncolt lelketlen testemen,

mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán

s az arannyal körbefont ónserlegen.

Taszított rajtam hűsítő harmatkorty,

azonnal látta, azonnal és tisztán,

hogy nőnek szirmok dizőz testemen,

buján, édesen, elevenen, de tisztán.

Kőhalmi Levente: Ki táncol

Ki táncol éjente ágyam mellett?

Angyali Lucifer ő?

Szerelemmel közelít felém,

majd konok félelem jő.

Mezítelen testem

hidegen, fagyosan remeg,

pedig belül széttép,

eléget e meleg.

Csak látnék fényt

alagútnak végén,

s szólna valaki felém,

mint régben égvén,

s esetlen testem

karolná egyszerűn fel,

egy mesevilágába

repítne ostobán el.

Platina lelkem csillanna,

Óz simogatná,

egy élettelen acélgép

az, mivé változtatná.

Majd jőne újabb,

boldog idő,

megszállná sebeim

e félszeg erő,

láncait eldobva

szakadna álmom.

Szűzi szépre nézve

csak ezt vágyom,

szomjaznám ajkait,

legelébb lelkét.

Mikor nyújtá nekem

didergő, fagyos kezét?

Reményre cserélném életem

– adtam fel hirdetést –

anonim folt lett lelkemen,

s hogy ne éljem át szégyenét,

a jelentést magam küldtem

a Kisherceghez el,

válaszát nem várva meg

indultam a pokolba fel.

Esély elrejteni,

az már régen nincs!

A csekély, csacska

fűszerremény az, mi kincs.

Két év garancia,

mi van hozzá,

csak legyen ki óvja,

s félve tekint le rá.

Kőhalmi Levente: Éjfél jő

Hatalom testén át tobzódok jövőbe,

holtakkal telt meg ez túlvilág,

üres bábarcok merednek előre,

halott szemük igéz s megbocsát.

Közelg az éjfél,

mindaz álom elszáll.

Néma dallamot remél,

ki életarzenálra vár.

Kőhalmi Levente: Őszinte grimasz

Fel hát, s előre! Ugyan míly mozdulat az,

mely megérné?

Olcsó műszirup ez, nincstelen vigasz,

mely azt szeretné,

hogy mozduljak újra, mint lelketlen pimasz,

s váljak fehérré,

hogy bomoljon ki ez őszinte grimasz,

s legyen meleggé...

Kőhalmi Levente: Mikor az ember saját képére formálta Isteneit

Mikor az ember saját képére formálta Isteneit -, s úgy hitte uralja természet, a víz, a tűz, a levegő, a föld erőit, s a hallgatag éter szunnyadó távolságait -, bukott el legelébb s szenvedte el borús Babilonnak káoszát.
Nem állíthatom meg ereimben a véremnek lüktetéseit, sem agyamnak őrült gondolatait, de egyre nehezebben nyelem keserű torkommal, hogy mások tukmálják, tömik belém összelopott igazságaik negédes pátoszát.
Nem állíthatom meg a fájdalmait, hiszen az élet itt már nem túl drága, viszont igen költséges lett a mosolyok ára. Magamra néztem s mint láthatjátok, mára százszor inkább élem meg lelkemnek nyíló, ragyogó mámorát.
Érezhetem viszont téli napnak éltető sugarait, s láthatom miként veszi vállára, s repíti magával legszebb, ám utolsó útjára gyémánthópihéit, hogy szépségét áldozza egy rideg és fagyott világ imájára, majd kiemelje oltárát.

Kőhalmi Levente: Könnyek jönnek

Parány fénygömbök terítenek éjszakát

az setét fellegtől megnyíló égre.

De nem festhetik ugyanolyan színre,

nem festhetik újra színkékre.

Túlnőtt rajtunk ez idegi nyomorúság,

kezünk között pusztul el minden apróság,

e panaszok jönnek, csak jönnek,

arcunkon összemosódnak a könnyek.

Most sötétben vagyunk s merengünk,

majd délcegen meghalunk vagy elmenekülünk.

Szégyenbe esünk, amit rég nem bánunk,

mert örömbe esve egyszer már ragyogtunk.

A baj az, hogy hibáink értettük meg,

miközben kezünkbe vettük eme őrült könyvet,

ami elébb békességet tárt,

majd lakatot kattintott ránk.

Mint egy zavarodott zárt világ,

recseg súlyunk alatt,

poros e pecsét, mi itt maradt,

átívelt testünk felett,

tudja ő jól: rosszabb e lelet, mint lehet,

most már soha nem babonázhat meg,

mert jönnek a könnyek, csak jönnek és jönnek...

Kőhalmi Levente: Megálló idő

Pihegve tűnik fel,

szépen szállva szerepel.

Töményen töri őt törvénytelen történelem,

kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.

Félve, félig fiatalon figyeli,

bőszen, öregen, őszen még eleven

és életében élő,

szívében szabad

a meg-megálló idő.