2014. október 9., csütörtök




"Múltad születhet csupán, mert jelened a pillanat!
Vajon mi akkor a jövőd?
Egy mosoly, egy gondolat, egy érzés, egy üvegszilánk?
Talán hihetetlen illúzió csupán!?"


2014. szeptember 12., péntek

Kőhalmi Levente: Lassan kárhozok















Mikor vetsz meg engem?
Hisz keményen arcodba vágtam,
hogy szívem legalább oly gyenge,
mint szenvedélyem s vágyam.
  
Rádiók hangjából sorsom üvölt,
halálraítélt lélek vagyok!
Sötétlik egy képtelen jövő,
lassan, sajnos túl lassan elkárhozok.
  
Ülve, ordítva szülök,
borult elmém nem kér újra támaszt,
csendes dühöt,
hisz csak az őrület az, mi fáraszt.

Mondtad, gondoljak rád, édes,
de kínoz ez érzelem,
létem keze most lett érdes,
és nyomaszt e félelem.

El kell vesznem!
Bár tudom, hogy neked is fáj.
Vagy meg kell vesznem,
hogy neked adjam, mi bennem fáj?
  
Szép szerelmem, ma
halálommal adom neked éltem,
reád nézek most vagy tán soha,
s mert vétkeztem, végzetem érzem.

2014. július 3., csütörtök

Kőhalmi Levente: Nevetések egy temetésen











Mikor rám szállt a sötét,
szálltak nevetések egy temetésen.
Mikor felém nyújtotta ölét,
hogy fájdalmam magját beleürítsem,
  
megragadtam félénk kezét,
s mint hóval játszó sárga köpésem,
csúsztatva zártam le szemét,
hogy ne lássa áldott összetörésem.
  
Örömmel ittam lélegzetét,
télben is ragyogó északi fényben,
húsomból marva ki kicsiny filét,
altatva tányéron, mélyen, feketében.
  
Fanyar, életízű, nyálkás zselét
ringattam torkomban talpig erényben,
majd okádtam boldogan, de csak felét,
maradék maradjon mélabús emlékben.
  
Vágyamnak engedtem terét,
mint víz forrott kormos üstedényben,
inalt, miként menekvő menyét,
szabadult tőlem hamis büszkeségben.
  
Szemem mozdulatlan erét
hidegség rágta, s a nap lemenőben,
hallotta e mélabús halálzenét,
s mint haltak el nevetések egy temetésen.

2014. május 23., péntek

Kőhalmi Levente: Tudom jössz majd











Úgy izzik tested,
zúduló, zord aranyként beragyogja e szobát.
Halált ordít bennem
e megrettentő, könnyébresztő álomvágy.

Szembogaram szerelem-sugarát
torpedóként vágja szemedhez,
fehérarany fémangyalként
csapódik testem testedhez.

Megfeszítve két kereszten
szélesre tárt ajtókat ád,
halott ajkak állnak szemben,
csókban forrnak éteren át.

Tűzacélként zihálva, törve éjnek csendjét
tapadó fonattá válunk,
megállítjuk most múltunk ércrendjét,
remegünk majd, újra szállunk.

Kiokádtam testemből a mérget,
miként keserű epét,
életemnek vetettem véget,
ahogy figyeltem fegyelemröptét.

Megnyugodtam már, hisz tudom, jössz majd!
Ha izzó ólomeső vár, tudom, jössz majd!
Az idő most megáll, tudom, jössz majd!
Az idő most megáll...

2014. április 1., kedd

Kőhalmi Levente: Halott művész











Színre most csend,
üres e nagy porond,
itt most mindent
elmond a nagy kolomp.


Művészünk haldoklik,
veszte lész – jó bolond,
estelent fuldoklik,
nem soká tart e gond.


Rendek előre itt,
alszik most e dőre,
őszinte kegy s a hit
kerül majd szemfödőre.


Lázának vége már,
lélegzetnek is,
csendes út ez, pőre vár,
mely halottkertbe visz.


Ragadd jól lakhelyét,
s ereszd mélyre, földbe.
Márványok erejét
futtasd rajta körbe.


Tégy reá koszorút,
virágokkal sződd be,
vágj arcot, szomorút,
majd felejtsd el örökre.

2014. március 18., kedd

Kőhalmi Levente: Hitehagyott







Már nem hiszek a hitben. Nem hiszek a létben. Nem hiszek az erőben, egyedül vagyok, s erőtlen!
Már nem hiszek a szépben. Nem hiszek a fényben. Nem hiszek az esőben, áztat csupán, s erőtlen.
Már nem hiszek a szellemekben. Nem hiszek a szerelemben. Nem hiszek a végzetemben, mert a végzet is erőtlen.
Már nem hiszek a tűzben. Nem hiszek a szűzben. Nem hiszek a bűnben, mert ki bűnös is erőtlen.
Már nem hiszek a szélben. Nem hiszek a füstben. Nem hiszek a zöldben, mert az élet is erőtlen.
Már nem hiszek a semmiben. Nem hiszek a jelenben, s nem hiszek e szerepben, mert e színész is erőtlen.
Már nem hiszek a fellegekben. Nem hiszek a törvényekben. Nem hiszek az életemben, mert az egész erőtlen!
Már nem hiszek a tételekben. Nem hiszek az istenekben. Nem hiszek... csak a félelemben, mert a félelem nem erőtlen.

2014. február 19., szerda

Kőhalmi Levente: Megálló idő










Pihegve tűnik fel,
szépen szállva szerepel.
Töményen töri őt törvénytelen történelem,
kéz kéri kezét, s ki-kinéz a szerelem.


Félve, félig fiatalon figyeli,
bőszen, öregen, őszen még eleven
és életében élő,
szívében szabad
a meg-megálló idő.

Kőhalmi Levente: A kárhozott

Rohamléptekkel közelített felém s elnyújtott hangjával szólított meg a bíbor színeket szikrázva táncoltató elmúlásidő. Bölcsnek és hi...