Mikor vetsz meg
engem?
Hisz keményen
arcodba vágtam,
hogy szívem legalább
oly gyenge,
mint szenvedélyem s
vágyam.
Rádiók hangjából
sorsom üvölt,
halálraítélt lélek
vagyok!
Sötétlik egy
képtelen jövő,
lassan, sajnos túl
lassan elkárhozok.
Ülve, ordítva
szülök,
borult elmém nem kér
újra támaszt,
csendes dühöt,
hisz csak az őrület
az, mi fáraszt.
Mondtad, gondoljak
rád, édes,
de kínoz ez érzelem,
létem keze most lett
érdes,
és nyomaszt e
félelem.
El
kell vesznem!
Bár tudom, hogy
neked is fáj.
Vagy meg kell
vesznem,
hogy neked adjam, mi
bennem fáj?
Szép szerelmem, ma
halálommal adom
neked éltem,
reád nézek most vagy
tán soha,
s mert vétkeztem,
végzetem érzem.
