Kőhalmi Levente: Próbálok hát...

 

Most próbálok hát valami szépet,

próbálok gyors jót, pedig bensőm éget,

lehet, hogy évszázadok múlva ér egyedüli véget,

de bánt, éget és fáj a végzet, ha végzett.

Lidérces hangok nagytermen át suhannak felém,

s a fény is csak lopva özönlik belém,

az egyetlen dolgot, mit szabadon engedek,

nem övezi e békés erény.  

Csak fellegfüst ez, mely pillanatnyi

örömet tartalmaz, mert talpalatnyi

falnak vetületére sírnám,

bárcsak a csak por lenne, mi zúdulna énrám,

  

mert mi pírja volt arcomnak, manapig örök,

ez is csak azért, mert csontjaimban zörög,

mert odalát és felfigyelve hörög,

rám nehezedik, s az egyedüllét hömpölyög.

E kézirat is csak vázlat marad,

én annak tartom, mert fájón tapad,

hozzánk, s belénk ragad,

mert ha másban nem is, de örökre bennünk marad.

Kőhalmi Levente: Iszonyat jött

Iszonyat-én jött! Mindenütt könnyek,

a pokol felé nyögök egy táncatört hölgynek

dalt, hogy lépje újra lépését, de mint megnyúzott tölgyek

túl sárga már burokban bőre ez eleven szülöttnek.

Iszonyat-fény jött! Megtépett, mint villám a fát,

látom, amint zöld lepel ellep egy halott anyát.

Halk hangon szólaltatom meg ez ősi orgonát,

nyöszörgve adja át éjemnek bánat-dallamát.

Iszonyat-tér jött! Üres, erős és húz,

mint sötétségben vérre vadászó éber hiúz,

áldozatként fénysugár alá fektet és lenyúz,

majd rámlel egy ősi talány, míly ostoba Andalúz!

Iszonyat-lét jött! Csillám hangon fülembe súgta,

miképpen lehettem oly vak s oly ostoba,

hogy születésemmel életterhet vetettem magamra,

eképp ítéltetve élők közt örök magányra.

Iszonyat-kép jött! Rám ordított vádlón,

hogy lépjek már át eme nyomorult váltón,

minek küszködök fetrengve a rideg padlón,

s minek, kinek írom még mindig fertelmes szövegnaplóm?

Iszonyat jött! Mosolygott, irtóztam mosolyát,

de félek, mert lehet, hogy megszerettem grimaszát,

mert szerelem szökkent szívemen át,

és esdekelve kérem e szerelem irgalmát.